Lassan lepergett az első hónap. Nivôse havában még voltak, akik titkon, vagy kevésbé titkon abban reménykedtek, hogy hamarosan vége lesz itt ennek az egésznek, a józan hallgatagok megelégelik, maguk mögött tudva a boldogabb világ támogatását felemelik szavukat és a sötétség mintegy magától elvonul.
Pluviôse hava gyorsan elmosta ezeket a nem túl indokolt várakozásokat. A hangos tömeg könyörtelenül lekevert egy tockóst, kiosztott pár sallert a vágyvezérelte gondolkodás megszállottjainak, a józan hallgatagok pedig tették azt, ami a dolguk: hallgattak továbbra is.
Kár lenne ezt szépítgetni: Orbán ezt az újabb csatát is megnyerte.
Mert ő kiszámolta, és neki jött ki jól. Az, hogy valójában mit csinálnak, szinte teljesen mindegy is, a fontos, hogy a szimbolikus csatákat megnyerjék, arra pedig (és csak arra, de ez az én rosszindulatom) odafigyelnek, de nagyon. Az orbánizmus amúgy is billegett, szemmel láthatóan hiányzott egy nagyon lényeges eleme, a hihető, komolyan vehető ellenségkép. Egy évtizeden keresztül a rezisztenciára szocializált tábort nem lehet büntetlenül egyik pillanatról a másikra ellenségkép nélkül hagyni. Orbán beleszagolt a levegőbe, az ellenzék bűzlik a rothadástól, őket felmutatni mint gaz ellent kicsit olyan donkihótés lenne, de itt van ez az EU, őket éppen elegen utálják (a Jobbiknak hála), erre már csak alig egy picit kell rádolgozni, és már madzagolható is rá az ördögszarv a soron következő ügyeletes ellen fejére.
Hidzsránkat elvégeztük, Európából kivonultunk, a hitünket megtartottuk.
Kár, hogy erre a hidegbékére idővel rámegyünk majd mind. Még azok is, akik most lelkesen hiszik, hogy mi itten valami rendkívülit, valami nagyon előremutatót csináltunk, sőt, leginkább ők. Felemészti szegényeket a kognitív disszonancia előbb-utóbb. Olvasom, hogy: Magyarország biztonságpolitikai kihívás lett.
„Magyarországot biztonságpolitikai kihívásnak tekintjük, mert az Európai Unió értékközösségre épülő rendszerét vonják kétségbe, illetőleg azt az értékközösséget, amely összefogja Amerikát és Európát” – mondta David Gordon, az Eurasia Group főigazgatója, a CIA volt vezetője az alapblog.hu-nak.
Most ne foglalkozzunk azzal, hogy David F. Gordon mennyire is a CIA volt vezetője, az alapblog.hu-nak az, és ugye ki mer egy alapblog.hu-t megkérdőjelezni, ha az éppen autoritásfelmutatást végez. A lényeg, hogy David F. Gordon egy olyan arc, akire jó eséllyel picit többen odafigyelnek, mint Fricz Tamásra plusz a CÖF-re, Bayerrel súlyosbítva. Ha ez az ember leír, kimond olyasmit, hogy Magyarországot biztonságpolitikai kihívásnak tekintik, akkor ezen illő komolyabban is elgondolkodni. Nézzünk meg egy erőltetett, de azért nem teljesen életképtelen analógiát: Európa tálibjai a magyarok. Kemény szavak, ugye?
Nézzük akkor meg azt is, hogy 2001-et hogyan próbálták meg magyarázni azok, akik inkább valami megértésfélére törekedtek a „bombázzunk le mindent!” kezdeti feldemhedés után. Olyasmiket feszegettek, hogy né, itt ez a sok muszlim fiatal, akik kora ifjúságuktól mindenhol azt hallják, hogy ők valamiféle kivételezett közösségnek a tagjai, az ő vallásuk az összes vallások legteljesebb és legfejlettebb formája, fölötte állnak ők mindennek és mindenkinek. És akkor ezek a kiválasztottak mit kell megtapasztaljanak napjainkban? Hogy ők bizony, a kiválasztott, az egyetlen igaz nép a nyugati (zsidókeresztény) államok mögött messze elmaradnak gazdaság, jólét, befolyás, mondhatni szinte minden téren! Ez pedig erős disszonanciát okoz, amit azzal lehet feloldani, hogy a saját hátrányukért a nyugati világot teszik felelőssé, az lopta el tőlük a jövőt, az tartja őket gyarmati sorban, és ennek csak úgy lehet véget vetni, ha elpusztítják a gonoszt. Ha ez néhányuk életébe kerül, hát akkor abba kerül, az ügy érdekében bármit.
Ha valaki akarja, simán meglátja az analógiát. Magyar fiatalok sokasága nő fel abban, hogy magyarnak lenni az már eleve egy minőség, ez egy kiválasztott nép, transzcendentális elrendeltetéssel, mondhatni: magyarnak lenni vallás. Az ügyeletes igehirdető elhitette fiatallal és öreggel egyaránt, hogy ennek a kiválasztott népnek van saját útja, és azon előbb-utóbb el lehet jutni oda, ahová egy kiválasztott való. És akkor mit látni manapság? Hogy a gaz, megvetett, lenézett, utált nyugat és az EU rendre jobban teljesít, jobban élnek benne az emberek, jobban megy a gazdasága, nagyobb a jólét, hasonlók. A kognitív disszonancia megvan, oldani kell hát: égetik az EU-zászlót, „nem leszünk gyarmat!”, hirdetik tömegrendezvényen, hosszan tartó, szűnni nem akaró taps köszönti az olyan kezdeményezéseket is, amelyek arról szólnak, hogy a nyugat hazai reprezentánsait, a gaz multikat szopassuk bátran rojtosra, valamint lassan már nem is annyira ultima ratióként: lépjünk ki az unióból. Amitől ugye jó eséllyel a problémáink csak fokozódnának, csak még rosszabbul élnénk, így a nyugatot, az EU-t még ennél is jobban kéne gyűlölnünk, akár annyira erősen, hogy néhány forróbb fejű kurucnak az elpusztítása is felmerüljön a konok magyar kobakjában.
Ennél kényelmesebb környezet Orbánnak már el se nagyon képzelhető. Majd enged pár lényegtelen apróságban, de még az se feltétlenül szükségszerű, hiszen a nyugat is látja a dilemmát: minél határozottabban lépnek fel annál inkább Orbán kezére játszanak, hiszen annál meggyőzőbben fogja tudni felmutatni a külső ellenség képét, ami egy idő után még a bizonytalanabb rajongóit is visszatéríti a közös akolba, hiszen a kognitív disszonanciáját neki is oldania kell valahogyan. A nyugat még abban se reménykedhet, hogy lenne az országban valami ellenzékféle, aki tudna nyújtani egy olyan alternatívát, amelyikhez az emberek egy jelentősebb része - mondjuk a hallgatagok, vagy azok, akik hajlandóak lennének a meglévő disszonanciájukat más, nem csak az orbáni valóságmagyarázat alapján oldani -, viszonyulni tudnának. Ebben az országban ma az orbánizmusnál is sokkal szörnyűbb probléma az ellenzék állapota, és az a valószínűsíthető helyzet, miszerint az elit is eléggé legatyásodott állapotban van, esély sincs arra, hogy ez az elit bírja rá a normálisabb működésre, vagy váltsa le a teljesen alkalmatlannak tűnő politikai elitet. Egy hidegháborúban pedig az ellenfélnek egy bármennyire is kínos, de mégiscsak stabilnak tűnő status quo még mindig vállalhatóbb alternatíva, mint egy irányíthatatlan, káoszba süllyedt és emiatt totálisan kiszámíthatatlan, a gengszterizmussal fejben már eléggé intenzíven kacérkodó államocska. Ravasz húzás Orbántól, amikor azzal érvel, hogy neki most a legerősebb alternatívája a Jobbik és a magyar tálibok egyre erősödő serege, és ezen a ravasz húzáson az se ront sokat, ha a nyugat tudva tudja, miszerint ezt az állapotot jószerivel Orbán idézte elő, és a fenntartásáért is sokat tesz, hiszen Orbán ezen a kritikán egy jót röhög: igen, így van, és? Tudtok vele mit kezdeni? Ha nem, akkor meg minek pattogtok?
Szép, hosszú, elnyúló hidegháborúra kell berendezkedni, amit igen nagy valószínűséggel a végén úgyis el fogunk veszíteni, de addigra legalább a mindenféle agybaj felemészti azt a maradék józan eszünket is, ami legalább nyomokban itt-ott még felfedezhető ebben az országban. Akkor pedig majd kezdődhet minden elölről, lehet kísérletezni azzal, hogy egy félfeudális, a lelkeket illetően még a jobbágyfelszabadítás előtt ragadt, de még inkább törzsi, a spiritualitás legócskább formái iránti rajongással sűrűn áthatott társadalmat melyik önjelölt jövőmérnök képes valamiféle irányított demokráciával átvezetni a régmúltból a közelmúltba. Hátha végre egyszer eljutunk oda, hogy már nem száz, hanem csak harminc-negyven évvel ezelőtti harcainkat vívjuk, miközben persze egyre frusztráltabban integetünk a mellettünk rendre elhúzó világnak.
