A címerköltő eredetileg olyan herold volt, aki körülbelül a 13. század végétől, a címerek viselőiről írt verset, és szakszerű módon írta le magát a címert is. Ezt a leírást, mely az akkoriban kifejlődő heraldikai nevezéktant használta, blasonnak nevezzük... — írja a Wikipédia:
hu.wikipedia.org/wiki/C%C3%ADmerk%C3%B6lt%C5%91
A címerköltészet a humanista költők és epigonok gyakorlatában igencsak átalakult: a középkori hosszú, leíró, a címerek azonosítását és népszerűsítését célzó versek helyett rövid alkalmi költeményeket írtak. A humanista poézisben fontosabb volt a címer viselője és szimbolikája, mint leírása és fölismerhetősége:
www.matarka.hu/koz/ISSN_1219-543X/tomus_09_fas_4_2004/ISSN_1219-543X_tomus_9_fas_4_2004_061-081.pdf
A költő (pl. a címadással) úgy tesz, mintha címerről írna, pedig dehogy. Ilyen pl. Vörösmarty: Magyarország címere c. epigrammája (1832), amelyben a reformkor törekvéseit foglalta disztichon formába a költő:
Ebbe a csoportba tartozik a következő századból Nagy László: A város címere c. költeménye is:
Lássuk, hogyan is fejlődik tovább ez a műfaj mostanság!
Szemán János: Magyar címer
Magyar címer virít rajtam,
És magamat látom rajta.
A két angyal ki tartja,
Szívemet, lelkemet tartja.
A két angyal kit szeretek,
Ápolom és védem, szeretem
Őket. S lelkem szívem sírva
Fakad, ha látom őket.
Az egyik kedvesem, a másik
Kedvesem. Még is itt repdes
Egy feledett ember, kit
Szerettem.
A szívem lelkem csak a honomé
lehet, mert ez a hazám,
Hisz nincs máshol magyar
Ember ám.
Zsolnai, Kossuth, Horthy,
A dicső emberek kik voltak
itten de elmentek.
Sajnos mentek, de jöttek
A rút emberek. Kik gyalázzák
Országom, rabolják honom.
Úr isten, mi lett itten!
Régen dicső volt e hon,
Örültem mikor volt.
De most? Rabolják, Kihasználják,
Akár a rabszolgát.
Szegény ország. Mi lett vele?
A vég előtt reszketünk,
A mély szakadék ordít felén.
S hamarosan, leesünk...
A nyomorba.
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a műfaj él! Sajnos, van benne egy értelemzavaró elütés: nem tudtam rájönni, hogy az ifjú (16? éves) költő szerint az a bizonyos "mély szakadék" ordít-e felénk, vagy arról van-e szó, hogy mi a mély szakadék ordító felén szerencsétlenkedünk. Pedig ez nem mindegy! Ráadásul pont a tanulság levonása közben... hát kár, hogy így esett.
Egyúttal megjegyezném, hogy az ál-címerverseknek egy új csoportja is kialakult, méghozzá a gyermekversek kategóriájában. Igazán aranyos darabok vannak köztük:
egyszervolt.hu/dal/bohocorszag-cimere.html
www.gyermekversek_es_mondokak.abbcenter.com/
Keressetek további címerverseket! Én addig idézem Nektek fenti szerzőnk egy érettebb költeményét:
Szemán János: Gondolat foszlány FB Üzenőfalamról
Ködfoltos reggellel indult a nap,
De helyén maradt a kalap.
Semmi szél,
ember már ilyenkor nem beszél,
hisz megy s a szavait lélegzi,
hisz ki ködben jár nem jön elméjében újabb gondolat ár.
