Myanmar. Vagy Mianmar. De leginkább Burma. Tudják, az az ország, ahol Piszkos Fred (vagy ahogyan a helyiek hívták: Tisztátalan Fukar Sárkány) a Radzeerrel felhajózik az Irrawaddyn, és ebből vicces konfliktusok születtek. Ebben az országban járt nemrég egy kedves ismerősöm, no meg picit Kambodzsában is, és ha már olyan messze elment ki nem hagyta volna Vietnámot sem, nincs az a pénz. Illetve van, de szerencsére ezek az országok viszonylag fillérekből bejárhatóak, és mi lenne az igazi kaland egy huszonéves diáklánynak, ha nem ez. Pár hónap alatt bejárni a világ kevésbé napos oldalát, hátha utána elviselhetőbbnek tűnik az, ami itthon van.
Nézegettük a fényképeit, hallgattuk a beszámolót. Különösen érdekes személyes benyomásokat hallani egy olyan országról, amelynek a jelenkori történelmét felületesen, de azért ismerjük. Pláne, ha ez a történelem finom szólva sem egy aranykorról regél. Burma is a mi konzervatívjaink által oly annyira hájpolt utat járta be: lerázta magáról a gyarmati rabigát, iziben átkeresztelt mindent, kőkeményen ragaszkodott ahhoz, hogy ő a saját útját fogja járni, abba senki emberfia bele ne szóljon. Majd viszonylag rövid idő alatt felélte mindazt, ami még a gyarmati időkből maradt és egy jelentős mezőgazdasággal (a rizstermelők toplistáján nagyon ott volt) rendelkező országból az unortodox gazdaságpolitika egy gyakorlatilag permanensen nyomorgó szerencsétlent csinált. Az ideológia is ismerős: szocializmus, de annak is valamiféle egyedi, mianmari változata, ofkorz nacionalizmus, és minderre egy jó adag vallás rálöttyintve, hát, mit mondjak, brizáns elegy.
Jött is törvényszerűen a nagy nemzeti együttműködtető, ott úgy hívták, hogy Ne Win. Nem szeretném hosszan elemezgetni itt a gazdaságpolitikáját, egyrészt nem értek hozzá, másrészt gyanítom, hogy nem is volt neki ilyenje. Ami engem megfogott, az az unortodoxia egy aranyos megjelenési formája. Ahogyan azt a tankönyv leírja, bizonyos esetekben a pénznek kinevezett színes papír értékét nem lehet fenntartani, és cuki diktatúrák ezt úgy is kezelni tudják, hogy egészen egyszerűen egyik napról a másikra bevonják az egyik pénzt és újabb színes papírfecniket adnak ki. Igen ám, de spirituálisan ezt is illik megalapozni, azzal, ami van. Ha nincs Széll Kálmán, ha a Radzeer már elhúzott onnan és más gyorsnaszád nem áll rendelkezésre, akkor abból kell dolgozni, ami van.
Ne Win generálisnak asztrológusai voltak, és Matolcsyval ellentétben ő erősen vonzódott a számokhoz. Talán túl erősen is, átesett az elefánt másik oldalára, ahol már a számmisztika és egyéb, számmal összefüggő okkult ínyencség fogja fel az orrmányosról lepottyanót. A tábornok unortodox elmélészei tehát megmondták a frankót: a kilences szám, az a titkok nyitja! No, ha ez, hát ez, mondta a kedves diktátor bácsi, és rendelkezett, hogy legyen megint pénzcsere, de szakítsunk az ortodox szokásokkal, és bevezette az új címleteket. A 90 és a 45 kjapos színes papírfecniket a százas és az ötvenes helyett. Zárójelben: a korábban bevezetett 75 kjapos címlet még érhető, hiszen az azért lett pont annyi, mert történetesen a bevezetés évében ünnepelte a diktátor a hetvenötödik szülinapját.
Persze az unortodxia ott is járt némi kellemetlen melléktünettel, de a centrális erőteret máig nem bírta semmi komolyabban kikezdeni. Új idők új szelei ott is fújnak, például átnevezték az állampártot a magyar fül számára is jól csengő Állami Béke és Fejlesztési Tanácsra. A Rangoonból Yangonná keresztelt városból a fővárosságot vonták ki, majd áttelepítették egy addig nem is létező helyre, Naypyidawba. A gazdaság is leginkább az állami felügyelet mellett gyakorolt kábítószertermesztésre és exportra épül, amit egy erős és jól felszerelt hadsereg támogat, amibe tán még Sylvester Stallone gyíklesője is beletörne.
És mit lát ma egy magyar, ha egy őrült pillanatában úgy dönt, hogy Mianmarba látogat? Meglepő, de nyomort, kilátástalanságot, többnyire szó szerinti sötétséget, hiszen ennyi év unortodoxia, ennyi év nemzeti szuverenitás, ennyi bölcs és okos tanácsadó ellenére is Mianmarban még azt se tudja a hatalom biztosítani, hogy ahol egyáltalán van vezeték, ott áram is legyen a nap minden órájában, a hét minden napján. Mianmari anziksz: kosz, nyomor, jövőtlenség, pedig minden összejött, amit a mi úgymond konzervatív ideológusaink oly példaértékűnek mondanak, ha szóba kerül a távolkelet: kőkemény szuverenitás, nemzeti elköteleződés, vallási buzgólkodás, unortodoxia a gazdaságpolitikában.
Plusz ugye ott is van ellenzéki, például egy Ang Szan Szú Kji nevű nő, aki az elmúlt 21 évből 15-öt házi őrizetben töltött. De hát úgy kell neki, tetszett volna betagozódni a nemzeti együttműködés rendszerébe. Szóval a módszer, az „erős állam” egészen biztosan csak jó lehet, erről vitát sehol nem szabad nyitni, Mianmatban különösen, de lassan Magyarországon se nagyon érdemes forszérozni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy most megállna bármiféle párhuzam is a két ország között. Értsék jól: hangsúly a „most”-on. Viszont az igyekezetünket elnézve…
