Képzelje el a kedves olvasó a következő szituációt: hétfőn a munkahelyén kimegy a folyosóra váltani két szót a kollégájával, és miközben elmélyülten beszélgetnek, jön az osztályvezető és indignálódva rámutat egy földön heverő papírgalacsinra: vegyék fel, és dobják a kukába! Ettől ön, kedves olvasó kicsit felháborodik, ugyanis egy ilyen felszólítás leginkább az igazságérzetre hat először: de hát nem is én dobtam le, miért én vegyem fel? Miért nem veszi fel az osztályvezető hölgy/úr? Ettől az osztályvezetőt elönti az epe, és alaposan orrba nyomja önt. Nézne mekkorát? Pedig ez és az ehhez hasonló eljárások napi rutinnak számítanak iskoláinkban. Holott ugye ott is teljes jogú állampolgárok dolgoznak együtt, egy közös célért, csak ott történetesen az állampolgárok zöme kiskorú. Gyerek. Az, hogy egy gyereket egy felnőtt kedvére orrba nyomhat, ha úgy hozza a hisztije, mifelénk az élet szinte természetes, szóra sem érdemes velejárója.
Kár lenne a leépülés útján itt megállni: ha már a konfliktuskezelésünk eszköztára Sámuel ősünkhöz konvergál, legyünk következetesek: ha felbosszant az a büdös kölök, zúzzuk le teljesen és együk meg.
A valóságról némileg teljesebb képet a médiából kapunk, de sokszor ez a kép is annyira torzult, hogy abból a valóságra többnyire csak következtethetünk. A médiában közvetített kép és a valóság között szinte mindig esetleges az átfedés, még akkor is, ha az adott hírközlő orgánum amúgy iparkodna a valóság tisztességes magyarázására, de az ember odafigyelve, sok-sok évnyi rutinnal megtanulja kezelni ezeket a torzításokat, kialakít egy saját médiafogyasztó modus operandit — mikor milyent. Az átkosban például mindenki remekül tudott a sorok között olvasni, és ezzel úgy-ahogy elboldogult. Nagyobb probléma a valóságnak azon szeletével akad, amelyiket a média nem is akar bemutatni, amiről egészen egyszerűen nincsenek hírek. Vagy mert nincs hírértéke (mert annyira gyakori, annyira szokványosnak tekintett, lásd az iskolapéldát: postás és kutya hétköznapi interakciója), vagy mert az esemény különböző okok miatt nem jut a médiamunkások tudomására (például a családon belüli erőszak). Amikor a valóságnak ez a darabkája mégiscsak megjelenik a médiában, és hirtelen többször is, akkor valami gyanús, nagyon gyanús. Vagy valami olyasmi lehet, hogy egy amúgy szokványos esemény (megharapta a postást a kutya) túlment a szokványos kereteken (halálra marta a postást a kutya), vagy az van, hogy változóban az értékrend, és ami eddig nem jutott el — vagy eljutott, de szóra sem érdemesnek gondoltatott — az egyre inkább hírértékkel bír.
Rövid időn belül már a második olyan hírt olvasom arról, hogy egy-egy pedagógus az oktatási intézményben, munkaidőben megütött (lásd még: tettleg bántalmazott) egy gyereket.
Nehéz lenne ennyiből eldönteni, hogy ez most vajon mi is lehet. Jele talán valamiféle óvatos paradigmaváltásnak, vagy csak egyedi, kivételes eset. Már nem a verés, hanem az, hogy hír lett belőle. Nekem az a sejtésem, hogy jóval többször esik meg ilyesmi, mint amennyiről a média beszámol. Az iskolán belüli erőszak eléggé összetett valami, hiszen folyhat a gyerekek között, lehet az iránya tanár-diák, de történhet fordítva is: a diák-tanár erőszak nálunk körülbelül a „postás harapta kutya” esetéhez hasonlít, már a hírértéke. Pár évvel ezelőtt ilyen hírek kezdtek el sűrűn megjelenni, és harsogott is tőle egy ideig a sajtó. Verik a diákok a tanárokat, ennek már volt hírértéke. Különösen akkor, ha a diák bőre kicsit barnásabb árnyalatú volt, mint a tanáré. Lett is némi felhorgadás, készült pár kutatás, elemzés, néhány szokványosan távlatos stratégia, de aztán mintha elfelejtődött volna ez is a francba. Ma ezekről a jelenségekről nem túl sokat tudunk, holott nem ártana, ha tudnánk.
A szocializáció egyik igen fontos terepe az iskola. Itt sajátítja el a gyerek azt, hogyan viselkedjen a nem túl szoros társas kapcsolatokban. Például azt is, hogyan kezelje a konfliktusokat. Vértesszőlősi Sámuel idejében ez viszonylag egyszerű volt: volt egy kőkemény hierarchia, és aki nem hódolt be időben a sorrendben fölötte állónak, azt orrba nyomták egy kicsit, amitől meghunyászkodott, és kushadt vissza alárendelt helyzetébe. Időnként egy-egy feltörekvő ifjú egyed megpróbálta ezt a létező status quót egy kicsit megpiszkálni, nekiesett egy rangban fölötte állónak. — Gyere ki a barlang elé a hóra! — üvöltötte neki, és ha a megszólított nem ment ki, vagy nem nyomta orrba a feltörekvő ifjúságot, akkor neki annyi volt, onnantól minden vadászat után ő mosogatta el a kőbaltákat. Egyszerű, mondhatni primitív körülmények között, amikor a legbonyolultabb hardverünk egy pattintott kőbalta, minden további nélkül remekül működhet ez a társadalmi modell, de ahogy kupálódtunk kifele, ahogyan egyre összetettebbekké váltak az eszközeink, úgy alakult át fokozatosan a közösségi viselkedésünk is. Mára a kőbaltát felváltotta az iPad, és a társadalomszervezési paradigmák is hozzáigazodtak ehhez: például azzal, hogy manapság nem illő egy konfliktust orrba vágással rendezni.
Ennek nem csak szépészeti, hanem racionális oka is van. Sámuelék idejében ugyanis azt a kevés, de annál szigorúbb normát egyáltalán nem kellett senkinek komolyabban megértenie és elsajátítania, nyelvtörő szóval: interiorizálnia. A horda tagjától nem különösebben várták el, hogy ne dobja el a barlang folyosóin az almacsutkát vagy hogy a rangban fölötte állónak önként, mintegy a dolog szükséges és helyes voltát racionálisan felfogva és megértve alávesse magát. Nem is vetette, így ha a fölötte álló picit nem figyelt, minden további nélkül el is csente a velőscsontját. Legfeljebb két lépéssel arrébb vinnyogva ledobta, ha az erősebb társ észrevette, és rámordult. Ez egy morgós normakövetés volt: ha ott volt az, aki ki tudta kényszeríteni a normát és oka/kedve is volt morogni, akkor lett normakövetés, ha nem, nem.
Az almacsutkás eset kiválóan példázza ezt a sámueli normaszocializációt. A tanár (a hierarchiában a többiek fölött álló hordatag) észreveszi, hogy egy darab almacsutka van a földön. Szerencséjére akad a közelben néhány olyan egyed, amelyik a hierarchiában alatta áll, így az általa fontosnak tartott normát (legyen tiszta az iskola) megpróbálja rámordulással kikényszeríteni: veszed fel és dobod ki, de azonnal?!? Az alávetett fiatal egyed olyan korban van, amikor szinte törvényszerűen megpróbálja újraértelmezni helyét a hierarchiában, ezért gesztusát a lokális alfahím úgy értelmezte, hogy „gyere ki a hóra!”, és veszélyben érezte a rangját. Így hát sok morgás után a tétek emelkedését látva némi sörényt cibált és a mancsával párszor odacsapott, helyreállítva ezzel a hirtelen megbomlott rangsort. Az ügy szempontjából milyen nyereséggel járt ez a tanár számára? Azzal, hogy az alárendeltek felfogták: ha itt van a közelünkben az alfahím, akkor nem szabad szemetelni, mert ránk mordul, esetleg kicsit belénk is harap. Viszont ha nincs ott az, aki ki tudná kényszeríteni a normát, akkor lehet bármit, hiszen miért is ne? A lényeg, hogy a rangban fölöttünk álló ne tudja meg, vagy ha megtudja, egyrészt ne legyünk a közelében, másrészt vigyázzunk arra, hogy ne minket találjon meg a haragjával.
Érdekesebb lenne ez a szituáció akkor, ha Sámuel tanár úrral sikerülne szintet ugratni, ha sikerülne őt valahogyan átcsempészni a mai, modern paradigmák közé.
Akkor lenne esély arra, hogy belásson bizonyos dolgokat. Például azt, hogy az iskolának, mint a szocializáció egyik kiemelkedően fontos terepének az lenne az egyik feladata, hogy segítse a gyerekeket a társas viselkedés normáinak befogadásában, az interiorizációban. A tanárnak van egy értékrendje, és ennek konkrét megnyilvánulásaként a példában szeretné, ha az iskola tiszta lenne, és szeretné, ha a tiszta iskola, mint érték helyet kapna a gyerekek értékrendjében is. Megtehette volna azt is, hogy egészen egyszerűen felveszi azt az eldobott szemetet, és ő dobja a kukába, elmondva pár barátságos szóval, hogy szerinte mennyivel szebb egy tiszta iskola, és hogy lám, milyen semmi erőfeszítésbe nem került ezért tenni is valamit. Azért a legtöbb gyerek mégiscsak inkább azzal növöget fel, hogy a tisztaság, a szép, rendezett környezet érték, és megőrzésének a normáját már többé-kevésbé ismeri és elfogadta. Szerintem, ha a tanár szelíden, XXI. századi emberhez méltó módon, mintegy a személyes példával tanítás módszerét alkalmazva irányította volna a gyerek figyelmét a normára, nagyobb valószínűséggel hozott volna eredményt, mint a bemutatott atavisztikus őrjöngéssel.
A normakövetés normájával nagyon gyérül állunk. Ha nincs közelünkben az alfahím, hogy ránk morduljon, eszünk ágában sincs a normát követni. Úgy sejtem, ennek egyik erős oka az, ahogyan az iskolában gyerekeinket a normák követésére próbáljuk szocializálni. Ha nem arra törekszünk, hogy a normakövetés értelmének megértésére, a normák fokozatos és alapos belsővé tételére segítsük őket, akkor ne csodálkozzunk, ha a felnőtteket is csak a folyamatos megfigyelés és a folyamatos kényszer, tehát egy kiadós csendőrállam tudja legalább a látszat szintjén, legalább időnként a normakövetésre bírni. És közben feledjük azt se, hogy nem állíthatunk mindig és minden egyes polgár mellé egy csendőrt — valamint hogy a csendőrállam leginkább Sámuel-kompatibilis és kőbalta-kompatibilis, és mint ilyennek, sok helye nincs a XXI. században, az iPAD-ok korában.
