Az első felvonás döcögősen kezdődött, aztán megismertük a konfliktust, a mellékszereplők szépen kibontották a cselekményt, majd a felvonás végén fehér lovon bevonult a főjó, nevén nevezte a főgonoszt, előrántotta kardját, és égnek emelte. Függöny. A közönség végre megmoccanhatott, dübörgő tapsviharba tört ki, majd megivott egy kólát a büfében, és várta a második felvonást. Amely nem jött. A függöny nem ment fel. A nézők egy darabig még vártak, aztán a csalódottságukat rejtve szépen átballagtak a környékbeli kocsmákba, s hogy ne nézzék őket baleknak, szolíd jelzőkkel dícsérték az előadást.
Valahogy nem érzem én ennek a szakszervezeti tüntetéssorozatnak a dinamikáját. A feladat ott állt a táblán: Orbán takarodj! Ezzel egyet lehet érteni, és a felmérések szerint jelentős többség van, amely egyet is ért ezzel. Mostanában tehát minden ehhez hasonló előadásra komoly igény mutatkozik. Csak nem lenne szabad félig-negyedig megírt darabokkal színre lépni. Főleg olyannal, amely interaktív előadás volna szándékai szerint.
Így ebből nem lesz semmi, mert nem lehet egy darabot az első felvonás után hetekre abbahagyni. Az igazi politikus ott ismerszik meg, hogy amikor felmegy a szószékre hirdetni az igét, és azt látja, hogy a hallgatóság lelkesedik az általa magasra emelt lángért, nem hagyja a tömeget hazakullogni vacsorázni. Hanem eléri, hogy a hazamasírozó tömeg másnap lelkesen hirdesse az Ügy igazát, és türelmetlenül várja a következő igehirdetést.
Nem lesz sikeres se az a politikus, aki nem képes ezt a lelkesedést a helyszínen kelteni, se az, aki nem toborozza össze a már megnövekedett nyájat határozott céllal, tervvel egy konkrét, közeli időpontra. A politika nem lehet más. Az a tömeg felé a szövegelésről, jelszavakról és ígéretekről szól. A tömegre azért van szükség, hogy legyen minek duzzadnia addig, amíg szavazaterőileg is láthatóvá nem válik. De nem fog a tömeg felduzzadni olyan ige nélkül, amely egybeforrasztaná. Kell valami íve legyen a dolognak. Például, hogy elkergetjük a főgonoszt, aztán hidat verünk a zajló vízen, összeölelkezünk a túlpartiakkal, és együtt virágba borítjuk a hazát.
A haza virágba borításának részletes metódusát nem kell a tömeg orrára kötni, de az se lehet, hogy a politikusnak ándungja se legyen róla. Mert ezt a szép jövőt okos marketingeseknek le kell bontaniuk jelszavakra és ötsoros kisszínesekre. Amit a nép is megért és elfogad. Mert a nép átlag intelligencia szintje 100. Ami azt jelenti, hogy a nép felének ez alatt van. És hát 75 alatt már kezdődik a szellemileg visszamaradott kategória, ami szintén része a népnek, éspedig nem is a legkevésbé fontos. És ők ennél bonyolultabb magyarázatokat nem értenek meg. Igaz, ők azok, akik később semmiféle magyarázkodást nem fogadnak el, hogy miért nem úgy lett, ahogy a plakáton olvasták, hanem feldemhednek és ellenszegülnek.
Tudomásul kell venni, hogy a nép mint olyan egészen egyszerű kategóriákban gondolkodik. Lásd most a görög népet. Sztrájkolnak vadul, hogy ne csökkentsék állami beavatkozással a jövedelmüket. Abcúg minimálbér eltörlés, vesszen az állami alkalmazottak létszámának csökkentése. Nem gondol bele, hogy az országa a csőd szélén áll, és ha az bekövetkezik, valóban nem lesz minimálbér, de senki mamája nem kap semekkora nyugdíjat, és tisztviselő, tanár egyaránt fizetés nélkül marad. Ne tagadjuk, valahol igaza is van. Nem az ő kompetenciája az államháztartás: az övé a saját gyerekeinek ellátása. Ő ért az akták rendes iktatásához, a földműveléshez és az iparosmunkához. S mert csak ehhez ért, választ okosakat, akik a többit elintézik. És ha ezek mégse intézik el, akkor elzavarja őket. Soha nép meg nem fogja érteni, hogy van helyzet, amikor nem létezik olyan megoldás, ami ne tenné rosszabbá a sorsát.
Tehát valahol megértem a mi kis Szolidaritásunk fároszait, amiért csínján bánnak a fényes jövőkép felskiccelésével. Ha tisztességesek, s miért is ne lennének azok, nem tudnak mit mondani. Mert a társadalmi piramis oldalán a szar mindig lefelé, a pénz meg felfelé csorog. Ők is tudják, mi is tudjuk. És ez mindig így volt, amíg nem érte el lent a szar az orrot, mert ilyenkor a lentiek rapid módon felfordították a piramist. Megoldást ugyan ez se mindig hozott, de abban a rövid időben, amíg a piramis éppen fordult, mindenki kapott egy kicsinyke reménylevegőt, és a nyomában maradó romhalmaz eltakarítása legalább haladásnak, építésnek tűnt.
Hogy mikor éri el a szar a no return pointot, azt nehéz megjósolni. Figyelmeztető jelek vannak. Olyan apróságok, hogy idén az 1%-os felajánlások összege majd 9%-kal csökkent, miközben a felajánlók száma 5%-kal növekedett. Ez azt mutatja, hogy az egységnyi sugarú adófizető jövedelme 13%-kal lett kevesebb. Nominál értékben, miközben az árak növekednek.
Azt hiszem hát, hogy a Szolidaritásnak nincsenek megoldásai. Olyanok a Bajnai-Oszkó nevek fémjelezte csapat tanulmányaiban bukkanak fel. Ők elég komoly szellemi munkát fektetnek abba, hogy a szimpla fikázáson alapuló ellenzéki stílus helyett valami olyat vázoljanak fel, ami kifelé vonszolná a szekeret a kátyúból. Csak hát sokoldalas tanulmányokban, amiket kevesen olvasnak és még kevesebben értenek. És nem, nem akarnak egyelőre kiállni a színpadra. Csak nehogy mire készen lesznek a darabbal, már ne is legyen színpad...
