Csak megírom ezt a posztot....
Lánczi András írása az apropó (köszönet Ablonczy Balázsnak, a Kommentár főszerkesztőjének az utánközlés engedélyezéséért).
Felhívták a figyelmem arra, hogy Orbán Viktor kötcsei beszédében hangsúlyosan van jelen Bibó István. Ezt Lánczi már a kötcsei beszéd elhangzása után is nehezményezte :
" A legkülönösebb azonban, hogy egy állandó szellemi viszonyítási pontot hangsúlyoz a Fidesz elnöke: Bibó Istvánt. Nem világos, hogy miért éppen ő. A Bibó-kultusznak megvolt a maga politikai funkciója a rendszerváltás előkészítésében, de nem magától értetődő, hogy 2010-ben milyen szellemi és politikai hozadéka van a rá való visszatérő hivatkozásnak."
A magyar jobboldali értelmiség (a szót a public intellectual értelmében használom) évek óta hőskeresésben van. A nemrég elhunyt neves amerikai-magyar filozófus Thomas Molnart szokták megtalálni konzervatív hősként, ő azonban gyakorlatilag sohasem írt olyasmiről, ami értelmezhető lenne Magyarországon; katolikus ultrakonzervativizmusa az ötvenes-hatvanas évek Franciaországában és a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában keltett érdekelődést. Kiváló gondolkodó, akit joggal ismerhetne meg és becsülhetne ez az ország (halála előtt akartak rendezni egy konferenciát róla, és ez végül kudarcba fulladt, szerintem nem kis részben politikai-ideológiai okokból, egy emlékkonferencia az Akadémián elfeledtethetné ezt a kínos epizódot), radikális konzervatív, akit antifasiszta ellenálló tevékenysége miatt a nácik koncentrációs táborba zártak, és majdnem ki is végeztek. Kultuszkönyvet írt, világhírűnek is mondható, hihetetlenül művelt ember volt. Jobboldali Bibó-helyiértékként viszont teljesen reménytelen.
A magyar jobboldali értelmiség egy kétharmados, formailag Bibó-rajongó jobboldali kormánytöbbség, és a jobboldali plebs kínos wassalbertizmusa közé szorult. Egy olyan országban akarnak konzervatívok lenni, ahol a három legnépszerűbb költő a királyokat akasztani akaró Petőfi Sándor, a Tisza Istvánt "vad geszti bolond"-ozó Ady és a kommunista József Attila. És ahol persze ötven évig a konzervativizmusról azt gondolta mindenki (a jelenleg konzervatívnak mutatkozó idősebb értelmiségiek java része is), hogy valami olyasmi, amelyben nagyon gonosz emberek azt szeretnék, ha jobbágyság lenne, és betiltanák az elektromosságot.
Bibó Istvánnak négy-öt jó éve volt valójában, 1945 és 1949 között, bár már a harmincas években is írt. Bibót '56 után bebörtönözték és a margóra szorították. Bibó valóban hős volt, és hős voltáért egy olyan élettel fizetett, amilyet senkinek sem kívánhatunk. Ezt — az életfogytiglant, a kiszorítottságot — nem lehet még egyszer eljátszani, ehhez nem mérhető semmi. A mai Bibó egyetemen tanítana, nemzetközi konferenciákon adna elő, könyvei jelennének meg Nyugaton, így kellene felkerülnie a zászlóra. Nehéz ügy.
A magyar jobboldali értelmiséginek még egy árnyékkal kell megküzdenie, Lukács Györgyével. A marxista Lukács messze-messze a legismertebb magyar filozófus a világban, és a ma már a marxizmussal szakító tanítványai is sokkal ismertebbek Nyugaton, mint bárki a mai magyar jobboldalon. Ez nem érdemek kérdése, ez tény. Ezzel együtt kell élniük. Elmagyarázhatják, hogy ez igazságtalan, még igazuk is lehet, de ettől a tény még tény marad.
Magyar konzervatív iskola nem volt, a kádári diktatúrában nem is lehetett. A magukat konzervatívnak valló értelmiségiek középszerű marxista pedagógiatörténészek voltak vagy tudományos szocializmust oktattak az órezsimben. A negyvenes-ötvenes korosztályhoz tartozók kinevezték magukat konzervatívnak, a vallás kvantumelméletéről halandzsírozó Mezeitől, az amerikai egyetemek látens zsidó- és németgyűlöletéről deliráló Láncziig. Megírták a Konzervatív Kiáltványaikat, tarhonyáznak Kötcsén, és kinevelnek olyan pöllencseket, mint Megadja Gábor vagy Békés Márton. Ez egy intellektuális katasztrófa. Természetesen vannak nagytudású, jobboldali pártokkal szimpatizáló, magukat konzervatívnak valló emberek, de ők nem "hivatásos" konzervatívok. A hivatásos konzervatívok a féltudású elithez tartoznak, gyakorlatilag kivétel nélkül. Tudományos munkásságuk értékelhetetlen, minden tekintélyüket a politikától kapták. Igen, Lánczi András is.
A magyar jobboldali értelmiségiek most mindent megkapnak, amire szükségük van, a tehetségen kívül. Azt ugyanis egy iskolától kaphatták volna meg egy szelekciós folyamat eredményeként, és nem a "tranzitológus vagyok, de mégis inkább politológus, vagy inkább eszmetörténész, de leginkább ideológus" történetben. A magyar jobboldali értelmiségnek valódi tehetségekre lenne szüksége a tehetségtelen, karrierista megyekettő helyett. Ezt nem mondják ki, ehelyett kell Lánczi Andrásnak bibóznia egyet. Igen, már megint arról van szó, hogy összetévesztjük az elmélyültséget az elmélyültségnek (iszonyúan rosszul) álcázott nyüzsgéssel, a valódi átütő tehetséget a középszerű nagypofájúsággal. Ennek semmi köze a konzervativizmushoz, a jobboldalisághoz, ennek Magyarországhoz és annak huszadik századi történetéhez van köze.
Ma nem lehet Bibónak lenni. Szerencsére nem lehet Bibónak lenni. Lehet komoly embernek lenni, nagyszerű tudósnak lenni, csak nem feltétlenül kifizetődő. Azért meg lehetne próbálni...
