Bevezetés
Nagyon leegyszerűsítve: a politika arról kéne szóljon, hogy az adott társadalomban felmerült kérdések közül a fontosakat és lényegeseket addig formálgatja, amíg azokból egyszerű, átlátható, viszonylag könnyen megérthető és értelmesen, felelősen eldönthető alternatívák nem lesznek. Figyeljünk a részletekre: nem a politika találja ki a kérdéseket, hanem a társadalom, a politikának csak füle kéne legyen ezekre. A társadalomban erre a kérdésfeltevésre léteznek a megfelelő struktúrák, mely struktúrák izgalmasan tagoltak, horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Kérdések tevődnek fel a Páris Fénye negyedosztályú vendéglátóipari egységben, valamint úgyszintén fontos, a társadalmat érintő kérdéseket fogalmaznak meg az MTA Szociológiai Kutatóintézetében is.
És persze válaszok is születnek, itt is, ott is.
Sajnos mifelénk nem igazán van benne a köztudatban az, ahogyan a tudomány világa viszonyul egy kérdéshez, és emiatt nagyon sokan úgy gondolják, hogy minden további nélkül rendszeresen születhet azonos értékű válasz a súlyos társadalmi kérdésekre a kocsmában is és a tudományban is. Megpróbálom leírni nagyon leegyszerűsített módon (és emiatt nyilván pontatlan is lesz, ami miatt elnézést kérek azoktól, akik okkal háborodnak fel a slendriánságon, de muszáj némi engedmény a közérthetőség miatt) azt, ahogyan a tudomány eljut a kérdés feltevésétől a válaszig. Ugye adottak a kérdések, jönnek szembe velünk szinte kikerülhetetlenül, például: nézi az ember a devizaárfolyamokat és már látja is, hogy itt százezrek sorsa inog, lecsúsznak-e a legalsóbb társadalmi rétegekbe, vagy talán mégis lehetne tenni valamit azért, hogy legalább szinten bírjanak maradni, illetve ha teszünk vagy nem teszünk ennek milyen hatása lesz a társadalomra, mi az, amivel szembe kell néznünk pár év múlva. Az ilyen, és az ehhez hasonló kérdéseken rágódik az adott tudományág művelője, és próbál rájuk általános válaszokat találni. Ennek van egy viszonylag kialakult menete.
A tudósnak felvillan a fejében egy ötlet. Ezt egyre izgatottabban megpróbálja némileg összeszedettebben átgondolni, és amikor már le is tudja írni, akkor mondhatjuk, hogy van nekije egy sejtése. Egy példával is szemléltetném: Pierre de Fermat az alábbi sejtését firkálta rá egy lapszélre, enyhén őrületbe kergetve vele nem kevés matematikust:
Lehetetlen egy köbszámot felírni két köbszám összegeként, vagy egy negyedik hatványt felírni két negyedik hatvány összegeként, általában lehetetlen bármely magasabb hatványt felírni két ugyanolyan hatvány összegeként. Igazán csodálatos bizonyítást találtam erre a tételre, a margó azonban túlságosan keskeny, semhogy ideírhatnám,
Ezt a sejtést aztán elkezdi gyűrögetni, hajtogatni, megpróbálja megfogalmazni azt, hogy milyen körülmények között, milyen környezetben és úgy nagyvonalakban milyen módon működne ez a bizonyos válasz, amit megsejtett. Csinál belőle egy hipotézist, amit a formális tudományokban, például a matematikában megpróbál bizonyítani, míg a társadalomtudományokban igazolni. Ha ez sikerül, akkor örül, mert létrehozott egy elméletet. Fermat sejtését csekélyke négyszáz év alatt sikerült bizonyítani, ezért ma már nem sejtésnek hívjuk, hanem nagy Fermat-tételnek, és innen csókoltatjuk Andrew Wilest.
Tehát sejtés-hipotézis-elmélet. Ez a folyamat rengeteg garanciális elemet tartalmaz, már rögtön az elejétől. Publikálni illik ugyanis mindazt, ami a kutató fejében forog, és ez a publikálás nem tévesztendő össze a publicisztikával, ami az újságírásnak egy szofisztikáltabb megnevezése csupán. A publikálás azt jelenti, hogy egy tudományos igénnyel megírt dolgozatot olyan szakmai lapban adnak közre, amely lapot az adott tudományág művelői olvassák, tehát a tudós az elképzeléseit mintegy ellenőrizteti a tudományos közvéleménnyel. Ez a szigorú kontroll biztosítja azt, hogy ordasan nagy baromságok lényegesen kisebb valószínűséggel kerülhessenek bele ebbe a rendszerbe.
Megvan hát az elmélet. Ez (szintén leegyszerűsítve) egy olyan összefüggés, ami egy A és egy B esemény között fennáll, tehát mintegy megjósolja, hogy ha A bekövetkezik, akkor B is be fog következni, és a jó elmélet azt is elmondja, hogyan. Ha elengedem ezt a kávéscsészét, amit a kezemben tartok, akkor 9,8 m/s2 gyorsulással fog haladni mindaddig, amíg a padló meg nem állítja. A természettudományokban egyszerűbb a helyzet, szigorúbbak és kiszámíthatóbbak az összefüggések, ezzel szemben az embertudományokban inkább valószínűségekről beszélhetünk. Ha a példabéli csészém elérte a padlót, akkor nagy valószínűséggel kikapok a nejemtől, de ez nem bizonyosság. Van, amikor ártatlan nézés produkálásával át tudom verni, és megúszom. Nos, tehát megvan az elmélet, és ha megvan, akkor azt el is kezdik használni. Alkalmazzák. Érdemes figyelni olyankor, amikor valaki valamiről állít valamit, hogy oda tudja-e tenni mögéje az elméletet. Egely vitalitásmérője mögött például hol az elmélet? Milyen tudományos folyóiratban publikálta, és mit reagált rá a tudományos közvélemény? És Ócsa? A portakoca és a lábasjószág? Az milyen, tudományosan megfogalmazott elmélet alapján kerülődött kijelentésre?
Tárgyalás
Nézzük hát, hogyan működik ez nálunk, már ami a politikát illeti. Ez a mostani hatalom nem úgy jár el, hogy meghall súlyos kérdéseket, majd ezekkel a kérdésekkel a tudományhoz fordul: hé, kedves tudomány, van-e nektek valamiféle megalapozottabb válaszotok ezekre a kérdésekre, és ha nincs, akkor tudnátok-e kutatni, találni rá választ, ahogyan az a tudományokban komilfó, nem. Hanem ez a hatalom már eleve tudja, megsejti, megérzi a reggeli első vizeletén, kiolvassa Kötcsén a lábasjószág-paprikásból az igaz választ, neki nem sejtése van, hanem biztos tudása. Aztán elkezdi terjeszteni a semmiféle kontrollnak ki nem tett biztos tudást, ami lényegében véve egy hit: először leginkább informálisan, Anikó asszony tojásos nokedlije mellé, kísérőnek. A vezető beosztású hívők aztán ezt a hitbéli kinyilatkoztatást egymással versengve el is kezdik megvalósítani. Működni fog, mint Egely vitalitásmérője, esküdöznek. A magyar társadalomtudomány alfája és ómegája: Kötcse. Ott szopják ki a rizseslecsóból az okosságot.
Kitalálták ezt az Ócsát is, illetve dehogy találták ki, volt egy ötlete a Gazdinak, még csak sejtésnek se nevezném, mert szemmel láthatóan nem volt egy cseppet sem átgondolva. Kitalálta a Gazdi, meg kell valósítani, csak éppen azt nem tudják, hogy hogyan. Nosza, kiírnak hát egy pályázatot:
A terveknek nemcsak az adott feladat településrendezési és építészeti megoldása során kell életminőségi, településfejlesztési, tájépítészeti, építészeti, megvalósíthatósági, fenntarthatósági, környezetgazdálkodási és (település)gazdasági értékeket felmutatniuk, de ezen túl is kell kutatniuk olyan új lehetőségek után, amelyek a szervezett szociális bérlakásépítés során új, mintaszerű megoldásokat vetnek fel a XXI. század környezettudatos építészete, építése illetve környezet- és ingatlangazdálkodása területén.
Magyarán: megvan a döntés, és ehhez kéretik a kedves tudománynak megtalálni a „tudományos” alátámasztásokat. Például egy településszociológusnak azért kell „kutatnia”, hogy a kutatása eredménye alátámassza Orbán álmát. Mintaszerűen. Az lesz a jó építész, a jó szakember, a jó tudós, aki hihetően tudja „igazolni” azt, amit egy vizionárius megálmodott, és erről majd egy soktagú bírálóbizottság fog gondoskodni, akiket erre a Belügyminisztérium jelölt ki. Ennyi a kontroll, Orbán sejtését a saját apparátusa fogja kontrollálni, és ugye ez az apparátus arról híres, hogy betegesen elfogulatlan módon szokta kritizálni a gazdit. Vessük ezt össze a tudományban megszokott kontrollal. Majd vessük össze azzal, ahogyan a Párizs Fénye bisztróban szokás a válaszokat mérlegre tenni: nekem van igazam, bazze, mert ha mást mersz mondani, akkor lezúzom a fejed a kriglivel, te köcsög! Melyikkel tűnik az orbáni, kétharmados kormányzás kompatibilisebbnek? Ócsát elnézve nem sok kétely marad az emberben, hogy melyikkel is. Szemezgessünk a pályázati kiírásból, találomra:
A devizahitelezés során ellehetetlenülő helyzetbe került családoknak sürgős segítségre van szükségük. Ezért az első 80 lakás telepszerű beépítését a projektet felügyelő Belügyminisztérium saját hatáskörben megterveztette. A kivitelezésnek tavasszal el kell készülnie, így az adott területre kiadott telekalakítási tervet a Pályázónak adottságként kell kezelnie.
Tehát még az sincs meg, hogy valamiféle szabad kezet kapna a szakma legalább a nagy vonalakban. Saját hatáskörben okosak voltunk, tessék ezt adottságnak tekinteni, és ehhez alkalmazkodni. Nem kell félnetek jó lesz.
A jelen tervezési feladat tehát a fentieken túli 420 telek- és lakásegységre terjed ki, ennek beépítési terveit kell elkészíteni úgy, hogy a Pályázó minél részletesebben mutassa be az itt elképzelhető életformát: a bérlőknek a lakásukhoz, a telkükön való gazdálkodáshoz, szomszédaikhoz, a lakóközösség(ek)hez, természeti környezetükhöz való viszonyát egy autonóm, fenntartható és környezettudatos életmód és életszemlélet kialakítását, illetve ezek építészeti és települési környezetét.
Tetszik érteni, ugye? Nem az a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán, illetve hogy ha igen, akkor hol és hogyan, hanem ez inkább egy ukáz, van egy válasza a hatalomnak és a szakma, a tudomány támassza alá, hogy ez a válasz helyes. Mutassa be, hogy amit a hatalom gyakorlója elképzelt mint életformát, az helyes, lehetséges, és pontosan úgy is fog működni, ahogyan azt a hatalom elképzelte. A pályázó pedig be fogja mutatni, hogy igen, lehetséges, hiszen ezért kap majd pénzt a hatalomtól és vélhetőleg elismerést, ami még több pénzre váltható. Ennél balfaszabb, cinikusabb, az értelmet jobban leszaró mondatot ritkán olvasni, pedig erős a mezőny. Ne értsenek félre, nem állítom azt, hogy ilyesmit ne lehetne megcsinálni, hiszen elég sok példa van arra, hogy szinte a semmire építettek fel egész városokat, és a dolog működött, de én sokkal nyugodtabb lennék, ha annak az eldöntését, hogy Ócsán is működni fog, első körben inkább a tudományra bíznánk. Különösen azért, mert az ilyen nagyszabású alakítgatások igen sokszor jártak iszonyatosan súlyos következményekkel, gondoljunk bele, hogy a Párizs környéki külvárosi panelrengetegek építése is milyen remek ötletnek tűnt a múlt század derekán. Higgyük el Orbánnak, hogy nem valami hasonlót készülünk éppen megismételni?
A koncepció elméleti megalapozásánál támaszkodtunk a Magyar Építész Kamarának a tervpályázat előkészítésében közreműködő szakértője, Ertsey Attila előzetes koncepcióvázlatára, valamint Ócsa főépítészével, Horváth Zoltánnal együtt megfogalmazott véleményükre.
Ennek alapján a Szociális Családiház-építési Program keretében létrejövő új falu alapítása egy életformamodell felvázolásán kell alapuljon. Az új falu Ócsa köldökzsinórján függ, de fokozatosan kiépülve bizonyos mértékig önállóan is működőképesnek kell lennie és meg kell teremtenie egy közösség, egy kisebb új társadalmi egység élhető és fenntartható kereteit. A cél olyan alacsony fenntartási költségű lakóterület és lakóépületek létesítése, ahol lehetőség van az élelmiszerek nagy részének helyben történő előállítására és amelyet támogat egy helyi iparfejlesztés is.
Eszem megáll. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen új életformamodellről pofáznak össze-vissza, azt legyen majd szíves vázolja fel a pályázó építész. Írja oda szépen, hogy ez és ez lesz itten az életformamodell, mintha nem is emberek sorsáról, életéről lenne szó, hanem valamilyen számítógépes játékról, Age of Empires, hungarian edition.
A négy tantermes, alsó tagozatos iskoláról, az ökumenikus templomról és az obligát focipályáról már inkább nem is szólnék. Ha Orbán szeretné a sci-fit, akkor űrkikötő is elő lenne írva, és elvárás lenne, hogy a szakma indokolja meg tudományosan a létjogosultságát, és a szakma ezt meg is tenné, mert tudja, hogy ha nem tenné meg, ha szólni merészelne ellene, akkor Orbán lezúzná őket egy söröskorsóval. A kocsmában így működik a kétharmad.
Nem látom komolyabb értelmét tovább vesézgetni ezt a csudálatos pályázatot, pedig tényleg remekmívű mondatok és gondolatok vannak benne, Az alacsony üzemelési és fenntartási költségek eszközei: A terület közmű infrastuktúrális ellátásának gazdaságosnak kell lennie — egy csomó „kell lennie”, ami ugye nálunk egyértelműen arról szól, hogy papíron ki kell mutatni, miszerint az is, például gazdaságos, és bárkivel lefogadom egy komolyabb összegbe is akár, hogy ki is fogja mutatni a díjnyertesnek kiválasztott pályázat készítője, hogy az infrastuktúrális ellátás éppen pont ott, éppen pont Ócsán és éppen pont úgy a leggazdaságosabb, ahogyan azt a Gazdi óhajtja. Tessen a kedves olvasónak is mazsolázgatni a kiírásból, megnézni a lehető legideálisabb helyszín légifelvételét, a távolságokat a lakott területektől, az autópályát, az utakat, realizálja a kedves olvasó azt, mit is jelent manapság 25 kilométerre lakni a belvárostól, de a puszta közepén, vagy egy városközponttól öt kilométerre úgy, hogy még azt is beleveszi, hogy a tömegközlekedés manapság olyan, amilyen, és nehéz abban hinni, hogy ez idővel javulna.
Befejezés
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a minden idők legdilettánsabb kormánya címért ez a mostani hatalom erősen versenyben van. Sorra hozza a kocsmában vagy Anikó asszony tarhonyáspacalja mellett kiizzadt ötletekre alapozott döntéseit, bármiféle tudományosságnak, szakmaiságnak még a látszatát is büszkén kerülve. És ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor még erősebben rákezdenek a még kiforratlanabb, még eszelősebb ötletelésre, ami szükségszerűen még inkább meg fogja magát bosszulni, és ha belegondolok, hogy közben milyen lehetőségeket szalasztunk el, kicsit elmegy a kedvem mindentől. Leginkább azért, mert meggyőződésem, hogy igen sok mindent lehetne másként is. Akár még ezt az Ócsát is. Csak ugye ahhoz nem a kocsmából, nem a vizionárius álmaiból kéne kiindulni, hanem inkább támaszkodni időnként a tudásra is. A tudásra, aminek ma már lassan a lehetőségét is igyekeznek megszüntetni, lásd az oktatás szisztematikus leépítése, plusz a diplomaadó nevű vígság. Tényleg jó lenne már befejezni, pont.
