Mert lehet, hogy fog még ennél is lejjebb menni az árfolyama (pesszimista: ennél rosszabb már nem lehet! – optimista: dehogy nem!), de olyan sokkal már nem hinném, lassan tényleg nincs hová. Be kell vásárolni belőle és várni, hogy felértékelődjön egy picit, majd örülni az árfolyamnyereségnek és még többet venni belőle. Hosszú távú befektetésnek, kiváltandó a kiváltandókat. Persze egy ilyen akvizíció előtt nem ártana elmerengeni egy picit arról, hogy valójában mi a répa is ez a politika nevű varázslat.
A gondolataimat ehhez a poszthoz egy Kovács Zoltán által jegyzett, a legfrissebb ÉS-ben megjelent írás indította be. Részben az is arról szól, hogy mi a politika, illetve leginkább arról, hogy mi nem az. Hozza is a példát, Orbán az új munka törvénykönyvének a kritikusairól így vélekedik:
…aki az új munka törvénykönyvének szükségességével nem ért egyet, az a munkanélküliség pártjára áll.
Az orbáni dichotómia lényege, hogy vannak a jók (ők), és vannak a rosszak (mások), és ugye a ki nem mondott premissza szerint a jóból csak jó eredezhet, tehát aki ezen eregetések ellen szólni merészel, az rossz, kártékony, pusztuljon. Eddig stimmt, lelkesen bólogatok, mint ahogyan a konklúzióhoz is, hogy azért talán lassan lehetne ezt kevésbé nyegle módon is, mert a tudáshoz és a teljesítményhez nem igazán passzol ez az óriási arc.
Nem szeretném én komolyabban ekézni Kovács Zoltánt, de annyit ír a nyegleségről, hogy nem állom meg egy kis értetlenkedés nélkül, „vissza a feladónak” jeligére. Ezt írja az említett cikkében:
A mondat nyilvánvalóan értelmetlen, nincs ember, akinek tetszik a munkanélküliség, sőt, aki azon gondolkodik, hogy tetszik-e neki a munkanélküliség, az, megkockáztatom, nem normális. Ebből adódóan a munkanélküliség pártján nem áll senki.
De ha mégis, az az illető komoly szakorvosi kihívás, írja a nyegleséget ekéző cikkében Kovács. Erős szavak ezek, mit ne mondjak, számomra egy picit nyeglének is tűnnek, különösen annak fényében, hogy az én jelenlegi tudásom szerint ez a dolog nem is pont így van, ahogyan azt Kovács állítja. Lassan már modorosság, de leírom, hogy nem igazán értek a közgazdaságtanhoz, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos kérdéseknek ne néztem volna utána, például ennek a munkanélküliségnek is, és arra jutottam, hogy én bizony a munkanélküliség pártján állok. Meg a foglalkoztatottság pártján is. Ugyanis olyan ez, mint az eső: ennyire nyeglén annak se lehet a pártjára állni, de ellene sem. A munkanélküliség a munkaerőpiacnak pont olyan természetes velejárója, mint az időjárásnak az eső. Az se túl jó, ha sok van belőle, de akkor is gondok vannak, ha túl kevés. Én ennyit tudok a munkanélküliségről, de mivel koránt sem biztos, hogy jól tudom, ezért erősen nyegleségnek vélném Kovács Zoltánt finoman lehülyézni azért, amiért ő másként tudja. Ez is valahol egy dichotóm helyzet, és a kedves olvasó majd eldönti, hogy kinek ad inkább igazat.
A politika, alapesetben arról kéne szóljon, hogy a bonyolult és összetett kérdéseket addig fogalmazgatják újra és újra, amíg a döntéshozó elé egyszerű, többnyire dichotóm javaslatokat tudnak letenni, döntés céljából. A munka törvénykönyve is végső soron egy igen/nem döntésre egyszerűsíthető: megszavazzuk vagy nem szavazzuk meg. Az odáig vezető út lenne tehát a politika, a sok-sok újrafogalmazása a végső kérdéshez (igen/nem) vezető útnak, amelynek során számtalan, úgyszintén igennel vagy nemmel megválaszolható részletkérdést kellene átrágni. Például akár azt is, hogy mekkora az a munkanélküliségi ráta, amelyiket még/már egészségesnek, elfogadhatónak tartunk, de Kovács Zoltánnak abban teljesen igaza van, hogy az idézett orbáni gondolat egy butácska gondolat, hiszen valójában a tankönyvek által is jól leírt hamis dichotómiát használja, mint eszközt.
Ez a hamis dichotómia az orbánizmus egyik legnagyobb rákfenéje, és valahol ez a gátja annak, hogy nálunk is legyen valami olyasmi, amit komolyabb szégyenérzet nélkül hívhatnánk akár közpolitikának is. Amint már említettem ez a hatalom nem cicózik, ők a jók, és emiatt bármi, amit kitalálnak az csak jó lehet, eredeztetésileg. Ennek a legnagyobb hátulütője a puding próbája, az, amikor az elképzelés koccan a valósággal és ebből az elképzelés, az éca jön ki véres fejjel. Nézzük meg ezt két forgatókönyv mentén, az egyik legyen egy olyasvalami, ami akár még közpolitika címkével is futhatna, a másik az orbánizmus. Kezdeném az utóbbival, és a döntés legyen az egykulcsos szja, mert Orbán szerint ez a gazdaságpolitikájuk központi eleme.
Az orbánizmus itt is hozta a szokásos formáját: csomó süketelés arról, hogy a népnyúzó komcsik elveszik az emberektől a pénzt, de majd ők, a jók visszaadják azt, ha hatalomra kerülnek. Ennyi. A rosszak megsarcolják a népet, a jók meg nem, ilyen egyszerű ez, már ugye az orbáni dichotómia szerint.
A politika ezzel szemben arról szólna, hogy van itt egy lehetőség. Vannak vélemények, amelyek szerint ha a magas szja-kulcso(ka)t eltörölnénk, akkor ezzel több pénzt hagynánk meg az embereknél, akik ezt elköltenék, így idézve elő masszív gazdasági növekedést. Amely növekedés hozna annyi többletet, amennyiből a kieső adóbevételeket pótolni lehetne, tehát összességében jobban járnánk így.
Mindkét megközelítésből el tudunk jutni a döntésig, mely tényleg egy dichotóm döntés lesz: bevezetjük az egykulcsos adót, vagy nem. Gondok ez után lehetnek. Mi van akkor, ha nem válik be? Az orbánizmus erre nézvést nem ad nekünk semmiféle kapaszkodót, hiszen a döntés meghozatala előtt erről nem lehetett vitázni, emlékezzünk, hogy ott az eldöntendő kérdés az volt, miszerint ki a jó. Ők. Itt vége is van a történetnek, ép ésszel itt már korrekcióra nem lehet számítani, hiszen az egyből felvetné a kérdést, miszerint talán mégsem ők a jók, és pillanatnyilag úgy néz ki, hogy ez az orbánizmus egyik, ha nem alapvető pillére. Ez adja, erre alapozzák a legitimációjukat, őket azért emelte be a hatalomba a fülkeforradalom, mert ők a jók. Nem állítom, hogy ebből ne lehetne kijönni, de azt igen, hogy rengeteg fölös energiát emészt el és csak tovább rontja a helyzetet ha újabb hülyeségek, hazugságok, ámítások, kommunikációs trükkök segítségével farolnak ki abból a csapdából, amibe teljesen önként és vidáman nótázva gyalogoltak bele. És ők ebből rendszert csinálnak, nem csak az adókulcsokkal fog itt meggyűlni a bajuk, elaknásították már ők maguk körül a terepet úgy, hogy Fletó legyen a talpán, aki ebből kitáncol.
Ezzel szemben ha ez a döntés a közpolitika ismert és megszokott eszköztárai segítségével született volna meg, akkor lenne könnyedebb mód a korrekcióra is. Már eleve fel lehetett volna készülni arra, ha mégse jönne be, sőt, még azt is rögzíteni lehetett volna előre, hogy mit figyelünk, milyen változók milyen értékei esetén ülünk le újratárgyalni az elképzeléseket. Abból, hogy jó lesz, mert mi jók vagyunk semmi nem jelezhető előre, így utólag bármi megmagyarázható, még az is, hogy rosszabb lett: igen, rosszabb lett, de ha nem mi vagyunk hatalmon, akkor még ennél is rosszabb lenne. Éljen és virágozzék a hamis dichotómia. A politikától viszont elvárható, megkövetelhető, hogy mondjon némi konkrétumot is: lesz ennyi és ennyi százaléknyi gazdasági növekedés, amit ennyi és ennyi százaléknyi kiskerforgalom-növekedés generál. Ekkora és ekkorra. És ha ránézve a naptárra azt tapasztaljuk, hogy nem jött be a dolog, akkor belátjuk, hogy talán mégiscsak inkább azoknak volt igazuk, akik ellenezték a döntést, a döntést, ami ugye nincs kőbe vésve, tehát akár meg is változtatható.
Erre kéne valahogyan rászorítani a politikai elitet. Hogy hagyja már a picsába ezt a nem ortodox módot, mert esélyes, hogy belepusztulunk. Térjünk vissza inkább a politikához, ami rossz dolog ugyan, de nekem erős a meggyőződésem, hogy mégiscsak jobb, mint az orbánizmus. Szerencsére az elit egy része, de még a politika perifériáján lébecoló, amolyan félpolitikai elit is kezdi belátni, hogy nem jól van ez így, csak kérdés, hogy van-e kellő bölcsességük átlátni azt a súlyos felelősséget, ami most az ő vállukon nyugszik. Ha van, akkor talán még visszatérhetünk a politikához, ha nincs, akkor majd szurkolhatunk, hogy melyik legyen inkább: orbánizmus vagy vonaizmus. És még több nyegleség.
