A Magyar Tudományos Akadémia ma hozta nyilvánosságra a 2012-2016 között támogatandó akadémiai kutatócsoportok listáját. Ötvennégy pályázat nyert összesen 1457 millió forintnyi támogatást. 2006-ban nagyon komoly felhördülést keltett, hogy 79-re csökkent a támogatandó kutatócsoportok száma a 2007-2011-es időszakra, és csak 1750 millió forintot szántak rá.
2011 őszén már nem ítélnek oda újabb OTKA támogatásokat, a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap költségvetési támogatása 9 milliárd forinttal csökkent. A felsőoktatási törvényről most már nem is beszélnek, de a Széll Kálmán tervben nyolcvanmilliárd körüli kiadáscsökkentést irányoztak elő az elkövetkező három évre.
Az Európai Unió közben növelte az uniós tudományos támogatások mértékét, és két egymilliárd eurós megagrant igéretével állt elő.
Az uniós grantpályázatokon az újonnan csatlakozó országok katasztrófálisan alul vannak reprezentálva, a töredékét kapják a nyugat-európai államokba érkező támogatásoknak. Magyarország amúgy még mindig a legjobban szerepel Kelet Európában.
A magyar tudományról szinte sohasem esik szó, ha mégis, akkor valamilyen kultúrkampfos szörnyűség kapcsán. A kormányzati jövőképekben közmunkaprogramról és látványsportokról esik szó, a tudományról nem. Még a kósza ábrándok szintjén sem.
Már az álmokba sem fér bele a magyar tudomány. Nem tudom, hogy miért. Az álmok aztán tényleg nem kerülnek semmibe. Százezernyi talicskáról nem lehet álmodozni. Az álmodozás műfaji sajátosságaival nem egyeztethető össze. Az elitfelsőoktatásról sem beszélünk már. Minden évben egyszer közlik a lapok, hogy a legjobb magyar egyetem csak a háromszázötvenedik a shanghai listán, nagyjából a kétfejű borjú született Novoszibirszkben és a Kiszel Tündét mégsem operálják sajtoskiflivé hír között, és ennyi. Nem álomkompatibilis ma ez az egész Magyarországon. Talán azért mert a kormányfőt egyáltalán nem érdekli a dolog, képtelen hozzá viszonyulni, és Magyarország jövőképét ma leginkább a miniszterelnöke alakítja. Nem mintha Kóka János viszonyulását és érdeklődését, az akadémiai intézetek ledózerolásáról és a halott magyar tudósokról visszasírnám.
A tudományról és az elitfelsőoktatásról való álmodozás nehezen választható el a magas hozzáadott értéket produkáló iparról való álmodozástól. Tudatosan álmodozást írok, ez az egész poszt nem szándékozik túllépni az álmodozás határain. Az álommagyarország csak olyan lehet mint Dánia vagy Svájc, és nem lehet olyan mint egy koszos kínai iparváros. Az álommagyarország a tehetséges és kreatív fiatalokról szólhat csak, nem a lepusztult főiskolákról kibukott kommentharcos nagyszájúakról. Az álommagyarország, a rohadt életbe, csak fent lehet a magasban, ha már az álmodozás is a gyávaságról és a megúszásról szól, akkor mindent megevett a fene. Az álommagyarország nem létezhet tudomány, Grand École-ok, csillogó elmék, ragyogó tiszta gondolatok nélkül, ahogy nem létezhet zseniális színielőadások és filmek nélkül sem. Az álmaink nem lehetnek középszerűek. Arról nem lehet álmodozni, hogy kiosztunk egy kokit vagy sallert valamelyik szomszédos országnak, az nem egy álom, hogy jól beleordibáljuk Európa arcába, hogy mennyire frusztráltak vagyunk, az álom nem szólhat vicsorgásról.
Nem, nem követelem azt, hogy tessék holnap sokkal több pénzt adni a magyar tudománynak. Azt követelem, hogy vegyék fel az álmok listájára. Csak ennyit. Semmibe sem kerülne.
