Miért ne? Eleinte kicsit idegenkedtem tőle, de egyre inkább az a gyanúm, hogy ez egy olyasvalaminek a zigóta-állapota, amiből még akár valami funkcionális is felcseperedhet. Persze a kezdet itt is nehéz, időnként kaotikusnak tetsző, a fiam nagy röhögve összerakta nekem az alábbi, viccesnek szánt képet és én a nemkamu gombok többségéről sem tudtam, hogy mi a mondanivalója.
Nyár van, ráérünk, ráadásul úgy alakul ez a nyár, hogy strandra nem annyira kell menni, de még éppen havat sem kell lapátolni, reszelgessük egy kicsit a körmeinket és beszélgessünk a lájkolásról.
Ez a közösségi hálószövögetés engem nem fogott meg annyira, és ennél többet nem is mondanék róla, mert ez az, amibe még nem lehet hatásosan belekötni, nekem nem különösebben szívügyem, de nem mondom, hogy rossz, valamint azt se, hogy jó, van, létezik, számolni kell vele, ennyi. Kumin kolléga (félreértések elkerülése végett: blogírásban kolléga, nem abban) jeremiádáját olvasva döbbentem rá, hogy mennyire erősen be tudott vackolódni ez a facebook lájk a mindennapjainkba, a kolléga (ceterum-pampam: nem abban) siratja a valószínűleg technikai málőr miatt elkallódott lájkjait. Egyenesen Zuckerbergtől kér igazolást arról, hogy neki 512 lájk volt – én speciel mindig gyanút fogok, ha valaki egy ennyire kerek számot mond, de legyünk jóindulatúak – a rekordja, csak felfalta a Nagy Lájkzabáló.
Egy hülye viccnek pedig 72 ezer.
Persze nincs ezzel semmi baj, mert lássuk be, jól van az a világ összemadzagolva, ahol nagyságrendekkel több embert érdekel egy hülye vicc, mint Kumin kolléga (tudják, nem abban) megmondása. Vagy az enyém. Az egész ott kezd valamelyest érdekes lenni, ahol a dolog a várható kanyart beveszi, azaz amikor közvetlenül is megjelenik a képletben a legfontosabb értékmérőnk, a pénz. Svédek, talán a protestáns etika túladagolásának a mellékhatásaként kitalálták, hogy ez a lájkolás legyen egyúttal egy virtuális kalapozás is, amelynek során az adakozóbb kedvű netpolgártársaink a virtualizált koldulás során valódi bélásokat dobnak abba a bizonyos kalapba. Flattr, ez a játék neve, a viszonylag egyszerű szabályokat egy kisvideóban magyarázzák el, tessék megnézni, tényleg nem bonyolult. Bár elsőre nehéz elhinni, de állítólag sokan vannak olyanok, akik szívesen szétszórnának havonta egy szimbolikusnál azért nagyobb összeget a sok tartalomfarigcsáló lúzer között, akiknek az alkotóvágyát nem megkötött megbízási szerződés, nem munkaviszony támasztja fel, hanem csak úgy, bele a világba alkotnak. Valószínűleg minden odavetett fillér nélkül is alkotnának, mert nagy kényszer az, de ha már úgyis elcsesznek egy csomó időt a reszelgetéssel, akkor legalább legyen valami, amivel a család szeme kiszúrható: munka ez, gyermek, mert pénzt fog hozni! Vagy nem, de a hit, testvéreim, a hit!!!
Na, ezt próbáltam én meg továbbgondolni, de nem Magyarországon, mert Magyarország most hülyeország, ami in concreto abban manifesztálódik, hogy ha ezt a flattr nevű, esetlegesen pénzt hozó varázslatot igénybe venném, akkor jó eséllyel találná ki egy ügyeletes hülye, hogy én a kisded szövegeimet, képeimet, zenémet, vicces rajzaimat, receptjeimet, bármit gazdasági szolgáltatásként nyújtom (így írta alá a magyar nyelv bajnoka, tessenek megnézni a Hivatalos Közlönyben), és emiatt nekem ugyanúgy regisztrálnom kell a cenzorhivatalnál, mint a tévékettőnek. Mellékszál, de ha tényleg bejönne némi mellékes, akkor az felvetné a söralátéttel való bajlódás problémáját, szóval feltételezzünk inkább egy kevésbé hülye országot, egy fiktív Magyarországot, ahol van helye valamiféle együttgondolkodásnak, bármiről.
Tehát a lényeg: napjainkban is, minden évben szétosztódik államilag egy igen jelentős összeg ilyen mindenféle tartalomelőállításra, mely tartalmakra vagy mutatkozik tömegigény, vagy nem, ez utólag nem mindig ítélhető meg egyértelműen. Az elosztás módja állandó viták forrása, miért úgy döntött az a pár kiválasztott döntnök és miért nem amúgy, na, ezt lehetne demokratikusabbá tenni ezzel a flattr-szerű szisztémával. A dolog roppant egyszerű elvekre épülne: eldöntjük, hogy a költségvetés mekkora hányadát szánjuk ilyesmire, a tényleges értéket elosztjuk a lakosaink számával és a kapott végeredmény lenne az az összeg, amelyet minden egyes polgár az adott évben szétosztogathat. Január elsején feltöltik a flattr-egyenlegét (de tőlem hívhatjuk másként is, mondjuk civilbukszának), és már el is kezdheti a polgár a pénzszóró lájkolást. Ha valamilyen farigcsált tartalom tetszik meg neki, oda nyom egy lájkot. Ha úgy érzi, hogy a településén nyomuló városszépítő egyesületnek lenne érdemes valamilyen akciójára allokálni valamennyit, akkor oda kattint. Ha valami hihetetlenül bejött neki a tiszteletes vasárnapi prédikációja, akkor az adott hitközség oldalán kattintja meg a heti szentbeszéd alatti lájk-gombot, és akkor a hitélet finanszírozásának kényes kérdése is demokratikusabb alapokra helyződne. Tán még a pártfinanszírozás is demokratikusabbá lenne tehető ezzel, hiszen ha az erre szánt összeg egy hányadáról közvetlenül dönthetne a polgár, akkor az ugyan nem biztos, hogy bölcsebben lenne elosztva, de hogy demokratikusabban, az valószínű. Hány lájkot kapna vajon a Fidesz hétvégi kongresszusa? És a szocik pártszavazása?
Nos, ez jutott hirtelen eszembe, de ismétlem, nyár van, reszelgetjük a körmeinket és ehhez a hülyeségbeszélés szinte kötelezően hozzátartozik. De tényleg akkora hülyeség lenne egy ilyen rendszer?
