A kis faluban hol hajdan derék kálvinista prédikátorok zúgtak és mennydörögtek az istentelenségre, a gőgösen füstölgő kémények alatt, a bakterházban vagy tán éppen mellette, született meg az Istenes Áron fia. Erdélyország közepében. A tél olyan méltósággal evickélt tova a székely havasok között mint egy kövér pap ha süldőmalackát evett vacsorára. Aznap kutyahideg volt. Még ama januáriusi napnál is hidegebb mikor megfagytak a Sáska-patakban a csukák. A töltés fölül pislákoltak Áron otthonára a csillagok mint gyöngyök a rezedadombi apácák rózsafüzérében Szent Bódog napján.
Istenes Áron apját Ábelnek hívták, a nagyapját meg Áronnak, megint a dédapját Ábelnek és így tovább. Olyanok voltak az Istenesek mint egy fényes aranylánc a székely bokrétafán, összekötvén a falu népét Árpád apánk lovasaival, kik egykor letelepedtek a zúgók és horpadékok között, a gyászoló bodzafák és a bólogató szomorúfűzek sűrüjében.
Jégszürke volt az ég. Istenes Áron a susogó sötétségben lépegetett a régi templom melletti úton, majd a búskomoly utcácskákon át, a kőkereszteken is túl. Addig ment amíg még hallotta a kevély, füstös mozdonyok csibukolását, egészen a Gesztenyésig. A Gesztenyés mellett már úriházak is találódtak, tavasszal a diófa asztalt döngették a máriással, most csak a keserű havasi szél süvöltött végig az úton. Áron megérkezett.
A kályhában ropogott a fa, a kántor az asztal végén ült, szivarkával kínálta Áront. Amióta megcsípte a koronát a dér, a Rosenbergék drágán adták a szivarkát. Meggondoltam Balánczky uram - mondta csendesen Istenes Áron. A kántor nagyot szívott a szivarkájából. Hát ha meggondoltad Áron, akkor meggondoltad, a telegráfista kisasszony is azt mondta, jól teszed - bólintott Áron felé, a szél az ablak résein bebujdosott a házba, Balánczky közelebb húzódott a cserepes kályhához.
Mao lesz a fiam. Istenes Mao - nagy ember lesz belőle, talán állomásfőnök, azám, állomásfőnök vagy még annál is több - szorította magához kalapját Áron.
Így is lett. A kis Mao hetedévre már kivülről tudta az összes viszonylat nevét, nemes Udvarhelytől kincses Kolozsvárig. Ismerte a menetrendet, a sínpályák hosszát, de még a német acélmozdonyokat is, úgy mesélt róluk az anyjának mintha édes körték vagy hamvas birsek lettek volna a kosárban.
Amikor Istenes Áron éppen beadta volna az ifjonc Mao-t a vasúti ipariskolába, történt valami amit vagy a Szervita téri boltostól hallottam, vagy a grófkisasszonytól, vagy talán a teátristáktól akik arrafelé jártak a truppal. Istenes Mao tizenhárom és fél évesen elszökött a faluból. Egyesek azt mondták, hogy összeállt egy virágosleánnyal, megint mások szerint beállt az ottomán seregbe, amelyik éppen az angolokkal csatázott Szmirna alatt. Egy fogadós látta itt, egy huncut kocsis ott, a mohácsi gőzhajón, a pesti villamosvasúton, vagy tán valahol messze egy hajóhídra könyökölve, szemével csillagot keresve.
Mao már húszéves volt. A csunkingi pályaudvaron sederintette a fülöp-szigeteki dohányt, nappal vonatokat csutakolt, este pedig a könyveket bújta. Volt egy cimborája, egy fekete hajú grúz legény, akikkel a hullámzó hajzatú városi kisasszonyokat bámulták. El-eljártak az Operába, mindketten szerelemesek lett egy Irén nevű táncosnőbe, veres sörrel locsolták a savanyú koreai halsalátát, élték a nagyvárosi fiatalemberek életét. Aztán eltávolodtak egymástól. Talán egy marabutoll legyező miatt, amit Irén oly bájosan hordozott körbe a brit cirkálók matrózai között akik szomorú dalokat énekeltek neki a manchesteri textilgyárakról. Mao felnőtt. A bőre elsárgult, a szeme kissé összeszűkült a tengerhajózási társaságok sápadt termeiben. Regényt akart írni, vagy inkább gőzrepülőt tervezni. Már nem szerette a halsalátát, többre vágyott, többre az állomásfőnökségnél, többre Irénnél, olyan volt mint egy szent király az üvegfestményeken.
Egyszer, később amikor a Jangce vízében úszott, az osztályharcra gondolt. Talán kicsit Irénre is, talán a vadszőlőkre amelyek átölelték az otthoni házat, talán Erdélyországra, mert mindig Erdélyországra, de azért az osztályharcra is. Mert akárhová is fújta őt a szél, megmaradt egyszerű székelymagyar embernek. Nem rontotta el őt Marx és Buzsenbekov, a galíciai tormakereskedők, a mindenféle Rosenbergek. Az ő osztályharca, tilinkós osztályharc volt, a sült oldalas osztályharca, a rozsdabarna ürmösök osztályharca, az Istenes Áronok és Ábelek tiszta tekintetű osztályharca. Igen, a mindent jobban tudók szerint a történelmi materializmus szempontjából értékelte az osztályharcot, de ez ne tévesszen meg bennünket, mert az Istenes Mao osztályharca olyan volt mint a Gesztenyés mellett az a kis pad, a Balánczky uram szivarkájával. Ő a mi Maonk volt, és nem veheti el tőlünk senki.
........................................................................................................
It is my opinion that the international situation has now reached a new turning point. There are two winds in the world today, the East Wind and the West Wind. There is a Chinese saying, "Either the East Wind prevails over the West Wind or the West Wind prevails over the East Wind." I believe it is characteristic of the situation today that the East Wind is prevailing over the West Wind. That is to say, the forces of socialism have become overwhelmingly superior to the forces of imperialism. (Mao: The Little Red Book 6.)
Were these not living tigers, iron tigers, real tigers? Nevertheless, in the end they changed into paper tigers, dead tigers, and bean-curd tigers. (Mao: The Little Red Book 6.)
.
