2001
Apa, kiviszel a gyermeknapra? Lesz kisautó is, meg nyilazás, meg mindenféle
játékok!
2006
Apa, adnál egy ötszázast? Kinéznénk a gyermeknapra, hátha találunk valami
érdekeset.
2011
Apa, lenyúltam tőled három rongyot, tankolnom kell, egész hétvégén melózni fogok, tudod,
gyermeknap. Két helyre is kivonulunk, kitaláltuk, hogy fűzfavesszőket viszünk
és zsineget, amiből a kölkek majd íjat csinálnak, célba lőnek és úgy gondoltam,
hogy én fuvaroznám az alapanyagot. Tessék??? Apa, miért nem tudsz te szinte soha
elegánsan átsiklani az ilyen apró és jelentéktelen részletkérdések fölött???
Igen, jól értetted, robogóval fogom szállítani!!!
Gyermeknap. Illene már végre valahára utánajárnom, hogy mi a franc bajom van nekem ezekkel a napokkal. Az ünnepekkel, úgy általában. Az ilyen állami izék úgy különösebben nem izgatnak, mire hozzászokna az ember már el is múlik, április négyről szóljon az ének a nagy októberi szocialista novemberben, jobb esetben a nap marad, de minden kurzus mást szeretne velem azon a napon ünnepeltetni, most már engem hagyjanak békiben, öreg kutya nem tanul új trükköket, éppen elég gond nekem az ilyen karácsonyszerűségekhez viszonyulni. Mert valahol ez a gyermeknap is ide tartozna: karácsonykor valami szeretet nevű izéről kéne kicsit erősebben elmerengjünk, gyermeknapkor pedig értelemszerűen.
Kéne, de nehezen megy, illetve nem úgy, nem az elvárások mentén. Van egy olyan furcsa érzésem, mely szerint ezek a napok inkább afféle böjti napok, vezeklések. A hiányos vallási neveltetésem miatt sajnos nem tudom jobban megfogalmazni. Olyasmire gondolok, mint az engesztelés napja, amikor valójában arra kéne emlékezzünk, hogy francokat se törődtünk mi egész évben azzal a szeretet nevű izével és hogy rátérjek az aktualitásra is: a gyermeknap akkor lenne valóban ünnep, ha nem csak egy lenne belőle évente, hanem háromszázhatvanöt. Akkor és csakis akkor lenne értelme ennek a kitüntetett napnak, akkor lenne ünnep, ha lenne mit ünnepelni. Így csak azt érzem, amit a legtöbb kollektíven megélt dolgunkkal kapcsolatban érzek, hogy van a forma és nincs hozzá szinte semmi tartalom.
Nemigazország ünnepli a léthazugságait.
Olvasom a hírekben, hogy a családtámogatások rendszerét a maga képére óhajtja alakítani a Magasságos. Nyilván itt is egyből tökön bírták ragadni a lényeget, az új kánon szerint a „terhesség” kerülendő, helyette a „várandós” használandó, deklarálva, hogy a gyermekvállalás ne teher, hanem öröm legyen, úgymond. Ezek ennyit tudnak: deklarálva lesz, hangsúly lesz rá fektetve, és ami ugye deklarálva van, az deklarálva van, pont. Itt most egy szaftos káromkodás lenne, de én azzal vezeklek, hogy gyermeknapkor nem. Holnap majd megint, de gyermeknapkor nem, szálka és gerenda, holnap sem kéne, de olyan jól esik! Na, szóval azt beléjük, mert ez biza egy obskúrus marhaság, a gyermekvállalás igenis teher, ennek az ellenkezőjéről engem már senki nem fog tudni meggyőzni soha. De egyáltalán: miért is baj az, ha teher? Az egész élet is az, nem? Már ha tisztességesen, mert tisztességesnek lenni is: teher. A beszélés inkább arról kéne szóljon, hogy mi végre is vállaljuk fel ezeket a terheket?
Talán azért, mert a gyerekvállalás a terhek derék viselése mellett örömöket is ad? Magasságos hatalom, szabad-e nekem örülni a Kárpátok alatt? Nekem. Mert viselem a terhet, derékul. Ja, és úgy, ahogyan én örülni szeretek. Olyasmiről például hallani se nagyon akarok, hogy azért legyen a gyerek, mert az ügyeletes vátesz egymillió újról vizionál. Vagy mert egy fatökűnek (ez még nem csúnya szó, ugye?) megtetszett valamiféle mese. Tenyésszen nyulat az, akinek a gyerek az csak egy kvantitatív változó. Számomra a gyermekvállalás egy egész emberes, egész éven át viselendő teher. Teher akkor is, ha egy önként vállat édes teher, és nekem ne deklarálgasson semmit a hatalom, mert deklarációkkal tele az én padlásom, erre ment rá a jövőm (azaz a jelenem), és valami hisztérikus mértékben utálnám, ha a gyerekeimnek is osztozniuk kellene az én sorsomban a bármilyen színű, (ide jönne pár csúnya szó) hatalom miatt.
Probléma, nyűg, küzdenivaló akad úgyis bőséggel a hatalom „segítsége” nélkül is. Ahogyan mi, felnőttek egymással bánunk az is megérne egy karácsonyi posztot, de ahogyan a gyerekekkel, na, az az igazán bicskanyitogató. Nem tekintjük őket embernek. Magát komolynak gondoló iskola (tanítóképző főiskola gyakorló iskolája, hogy fokozzam) jogásza próbálta teljesen komoly fejjel bemagyarázni nekem, hogy egy másodikos gyerek még nem jogképes, kvázi neki nincsenek is jogai. Mifelénk az él a köztudatban, hogy az ember fejlődése nem egyedfejlődés, hanem minden egyes esetben valamiféle megismételt törzsfejlődés, tehát a gyerek az még alig valami prehumán lény, háziállat, mondhatni; a hozzá való viszonyulás ehhez igazodik. Tessék megfigyelni hogyan bánnak egy boltban egy gyerekkel, ha látják, hogy a szülő nincs mögötte.
Ugyanez az iskolában is. Pedagógus mondja, szintén teljesen komoly fejjel, hogy nem lehet ám a gyereket egyenlő jogú partnernek tekinteni, mert ha így tennének, akkor egyből visszaélne vele és ajjaj. Hogy a gyermek nem tud asszertíven élni a jogaival, úgymond. De hát (csúnya szó), éppen ezért gyerek, éppen ezért jár iskolába, hogy apránként ezeket a készségeket elsajátítsa! Hogyan tanuljon meg repülni az, akinek még a szárnycsapdosást is szigorúan tiltják? Igen, tudom, teher ez a tanulási folyamat is. Teher, mert a gyerek amíg megtanulja, hogy mit szabad és mit nem biza igen sok ősz hajszálat indukál az idősebbek fejére, de mi a rossebet várunk nagy várandósságunkban akkor, ha mániákusan szabadulnánk a terhektől egyfeszt? Mi abortáljuk enkezünkkel a jogaira öntudatosan érzékeny, a társadalomban a saját és a társai helyét harmóniában megtalálni képes következő generációt, ha a nagyobb kényelmünk és a vélt mentális jólétünk miatt nem merjük, nem akarjuk felvállalni annak a terhét, hogy a gyerek az egy olyan kis felnőtt, aki az év háromszázhatvanöt napján ott lábatlankodik körülöttünk, és neki ehhez a lábatlankodáshoz elidegeníthetetlen joga van, ismétlem, nem csak gyermeknapkor.
