Történt nem olyan rég, Budapesten a Palotanegyednek nevezett körzetben.
Már régóta vágytam arra, hogy nekem is legyen egy kevéske abból, amit Skóciában (például) szőnyegként terített a Kaporszakállú valamikor régen. Ezért egy reggel bementem az utcánkban lévő virágoshoz - aki egy nagyon szimpatikus női hölgy - és kértem két cserép Hangát - csak így, fesztelenül.
Később derült ki, hogy a Kaporszakállú (aki köztudottan áldja a magyart) egy mindig éber önkéntes ügynöke a boltban, a hátsó helyiségben egy függöny mögül figyel.
És kiszólt – vagy le? - hogy talán tessenék nekem annak a virágnak a Rendes Magyar nevét, vagyis az Erika virágot használnom.
Hoppá mondok! Ennek fele se tréfa, hogy tetszett ott a függöny mögül kinyilatkoztatni amúgyandilag?!
Elszámoltam háromig és a virág selyempapírba csomagolása alatt a következőt nyilatkoztam vissza:
- Ha Vas István fordítónak megfelelt anno Apollinaire verséből a ,,hangaszál,, fordítás, akkor legyünk szívesek elfogadni, hogy az biza’ Hanga és nem az azzal gyakran, de tévesen összekevert Erika, mely az Erik névből ered és nem a virágéból .
De ha itt a függönymögöttilény mégis bebizonyítja nekem, hogy az Erika egy ősi magyar név, hát csak rajta!
Kitalálható a történet utolsó mondata, ugye?
,,A többi néma csend…,,
(A kép nem az erika virágot, hanem a függönymögötti lényt ábrázolja)
