Egy szép májusi péntek délután, munkából hazafele tartva az egyszerű dolgozó nő átgondolja a hétvégi teendőket: piac, főzés (Tényleg! Mi legyen a kaja hétvégén? – de ez másik elmélkedés tárgya lehet), mosás, mosogatás és takarítás. Jaj!
(Azt hiszem elnézést kell kérnem, hogy ilyen témával hozakodom elő egy alapvetően közéleti, politikai témájú blogon, de talán megbocsájtja a nyájas olvasó.)
A takarításban az a jó, amikor vége. Tiszta, csillogó, jó illatú a lakás. A büszke háziasszony úgy tekint szét birodalmán, mint jó gazda kövérre hízott disznain. (Hogy posztom ne lógjon ki nagyon a sorból: mint Lázár János frakcióján a 128. variációjú végkielégítés-ügyi szavazás után.)
Vessetek a mókusok elé, de utálok takarítani. Nem úgy, mint a felettünk lakó, aki minden áldott vasárnap hajnali 7-8 órától bőgeti a porszívót késő délutánig, estig. Egyszerűen nem lelek örömet a takarításban, mint tevékenységben. Akkor vagyok boldog, ha túlvagyok rajta. De persze, muszáj takarítani, mert (közepesen) kötelességtudó vagyok és a koszt sem szeretem. Viszont, ha már muszáj takarítani, akkor azt úgy kell időzíteni, hogy a pasas ne legyen otthon, részint ne lábatlankodjon, részint mert porallergiája van (erről részletesebben még szólok).
Van ugyebár az egyszerű takarítás: rendrakás, portörlés, porszívózás, fürdőszoba, WC csiszatolás, felmosás. Az úgynevezett nagytakarítást (ablak-, függönymosás, könyvek egyenkénti leszedése, portalanítása, nehezebb bútorok elhúzkodása, stb.) most hagyjuk, mert az viszonylag ritkán van – legalábbis nálunk. Tehát egyszerű takarítás. Nálunk - bónuszként – ehhez hozzáadódik házi kedvencünk (csincsilla) lakának almozása. Ekkor fokozottan ügyelni kell, hogy amikor felül kinyitom a ketrecet a régi alom kisepregetése céljából, fürge kis jószágunk ki ne slisszoljon, mert napestig hajkurászhatjuk. Így tehát egyik kézben a kisseprű, a másikban a kislapát, derékig behajolva a ketrecbe harmadik kezemmel (könyökömmel) próbálom meg a kisállatot bent tartani. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a legtöbb házimunkához legalább három kézre lenne szükség. Ilyenkor nagyon tudom irigyelni a polipokat.
A rendrakás még hagyján, bár hites uram íróasztala szó szerint tabu. Legalábbis nekem nem szabad hozzányúlnom, még ránéznem is alig-alig szabad. Maximum a port törölgethetem le, már ahol van szabad felület. A pasas amúgy rendmániás, ami annyit jelent, hogy amikor már nem látja át a káoszt (pasi megjegyzése: kizárt, hogy ilyen szituáció előforduljon), amit ő maga okozott, akkor nekilát rendet tenni. Ez, úgy kéthavonta több óráig is eltarthat, viszont tényleg rend lesz. Majd – napokkal később – amikor épp nem talál valami fontosat, akkor persze megint én leszek a bűnös, mert „már megint elpakoltad”.
Aztán itt van a portörlés, ezzel is problémáim (sőt porblémáim) vannak. Ennek egyik oka, - ahogy már említettem - a párom porallergiája. Szerintem direkt takarítás elleni önvédelemből fejlesztette ki. Tény, mi tény: szegénykém állatira tud prüszkölni és vörös szemeket, folyó nózit produkálni, ha port szippant be véletlenül. Következésképpen teljes egészében rám hárul a pormacskák üldözése. A baj másik forrása, hogy nagyon sok könyvünk, valamint még több csetreszünk van, amelyek több polcot is elfoglalnak. Számos apró emlék különböző utazásokról: adriai tengeri bigyók, görög tengerpartról származó gyönyörű kövek, kavicsok, kisebb-nagyobb szuvenírok innen-onnan. Ezeket egyenként leszedni, áttörölgetni és visszarakni?! Na ne! Azt találtam ki nemrég, hogy (szívem, te most ne figyelj!) a párom számítógép tisztításhoz használt sűrített levegőjével végigfújkálom őket (pasi megj.: ahá, már a múltkor is gyanús volt, hogy milyen könnyű a flakon), akkor a por a szőnyegre száll és onnan porszívózom fel. Szerintem zseniális ötlet! Végszükségben a gyerekeinket szoktam megkérni biszbaszok tisztogatására.
Következő fázis a porszívózás. Brrrrr. Tologatás közben megfájdul a hátam, a karom, nekimegyek a kisebb bútoroknak, amiket ugye elhúzogatok, belegabalyodok a 220-as kábelbe, lábamra rántom a masinát. Egyszóval rémálom. De hát a muszáj nagy úr…
Jöhet a vizes blokk: multitaskban is működni képes háziasszonyként már a takarítás korábbi fázisában beleöntök a wc-be egy flakon 20%-os ecetet. Háztartási praktikákban kevéssé járatos olvasóink kedvéért jelzem, hogy ez sokkal hatékonyabb vízkő, baktérium, miazma ellen, mint bármelyik méregdrága, márkás és agyonreklámozott vegyianyag. Viszont baromi büdös. Az ecetes módszert alkalmazom a fürdőkád, mosdó, csempe hármasa esetén is. Makacsabb vízkő ellen az ecettel kevert szódabikarbóna az igazi csodaszer. És így még környezettudatos is vagyok! Bár, ha ezt a módszert kellő számú háziasszony alkalmazza, akkor előbb-utóbb a Dunából nem olajos halat, hanem – egy kis hagymával utánízesített – ruszlit lehet majd pecázni. Az ecetezéssel viszont nem járunk úgy, mint kedves barátném, aki - kémiai szempontból jelentősen alulművelten - kádját egyidejűleg akarta Domestossal és Cillittel kisuvickolni. A két vegyszer találkozása utáni gázoktól nem kicsit lett rosszul…
A nagyobb részével tehát megvagyunk, jöhet a felmosás. Elő a vödröt, víz meg egy kis hipó (ennyit a környezettudatosságról), és neki lehet kezdeni az utolsó fázisnak. Egy kis dörgölés itt, egy kis törölgetés ott és a járólap tiszta, fehér és csúszós lesz. Pár perc pihenés és felszárad az egész. Ezt követően a felmosóvödör tartalmát lazán belezúdítjuk a wc-be, rá az ecetre. Majd kecses szökelléssel odébbugrunk a felfröccsenő szutyok elöl. Még egy kis kefézés, tisztogatás, öblítés és kész! Végre vége! Legalábbis az elmélkedésnek. Holnap jöhet a takarítás maga. Aaaarrghhhhhh…
Ps: Senkit ne tévesszen meg a seprűbajnok név! A seprűt alapvetően nem rendeltetésszerűen, hanem közlekedésre használom. :)
