Örülünk, Vincent?

Bebólint egy dögunalmas verniszázson. Lövése nincs arról, hogy mi is az az adminisztráció, ezért lelkesen szidja a saját apparátusát, nagyjából bármikor, ha az orra elé tolnak egy mikrofont. Három asszonytól van vagy öt gyereke, és egészen olvasható dolgokat írt. Az apja aggódik, mert szerinte: 

Géza költő, egy szeszélyes ember, aki nem szeret sokat egy helyben ülni. (…) Nem az a hivatalnoktípus. A mostani funkciójában sokat kéne ülnie a székében, de Géza jönni-menni szeret.

Időnként furcsákat mond, néha bosszantóan furcsákat, de ha a teljes mezőnyhöz képest nézzük, Lullától Balatonendrédig, Gubcsival súlyosbítva? Akár még kedvelhető ember is lehetne, a feje is olyan, átmenet a jóllakott napközis és a bácsi között, de mégis inkább bácsi, ő lehetne Géza bátyánk.

Nagy kár, hogy mindenáron nyomot akar hagyni maga után, illetve ez még nem kár, csak a hogyantól lesz az. Szőcs Géza olyasmikkel akar halhatatlanná válni, mint például a kedvenc rongybiciklije, a kulturális gps.

A márciusi hóba akarja a nevét belevizelni, és nem szól neki senki, hogy ez nem annyira jó ötlet.

 Légy tiszta önmagadhoz.

Hanem aki kinevezte. Most próbáljuk meg elképzelni azt, hogy Orbán nem ismeri az államgépezet működését, nincs arról halvány fogalma sem, hogy egy ilyen művészféleséget az apparátus szőröstül-bőröstül befal reggelire? Ugyan már.

Éppen ettől tűnik számomra roppantul aljasnak Orbán húzása, mert neki tudnia kellett mindezeket előre, és tudta is, ebben teljesen biztos vagyok. Mint ahogyan azt is tudnia kellett, hogy erre jó eséllyel rámegy az emberi, művészi reputációjának egy jó része, valamint könnyen meglehet, hogy az egészsége is. Collateral damage? Még akár ezt is elfogadnám, ha egy tényleg fogyóeszköz pártkatonát áldozna fel, most őszintén, a kedves olvasó szíve fájna akár csak egy pillanatig is egy Szíjjártó-kaliberért? Sőt, van közelebbi példám is: Hoffmann. Eléggé nyilvánvaló, hogy Orbán a lehető legaljasabb módon húzogatja a parasztjait, ez egy másik esetben spirk kollégának (Hogy-hogy kolléga?! Szintén reumás?) is feltűnt,  és Fellegi professzort is tudom egy kicsit szánni, de maradjunk inkább Szőcsnél.

Pályázatot akar kiírni az európai eszme történetének olvasmányos összefoglalására. „Nagyon nem hiányzott ez az államtitkárság, de azt gondoltam, képes vagyok a közösség hasznára lenni abban, hogy az ország a legműveltebb nemzetek közé emelkedjen, és európai tudásközponttá váljon.” – mondja, és első hivatalos útján Kazahsztánba megy. Majd Julianus barát-programot vizionál, a magyarság őstörténetének DNS-alapú feltérképezésére, genetikusok által.  De a visszatérő motívum, a szíve csücske az a kulturális gps. Hogy mindezekből semmi se lesz, azt Géza bátyánkon kívül jó eséllyel mindenki tudja, de hogy Orbán tudja, az, ismétlem, száz százalék. És ennek ellenére biztatta, odaültette, valószínűleg ahányszor összefutnak mindig beszélteti egy kicsit valamelyik mániájáról, mert az minden mániásnak jutalomkirándulás ha beszélhet a kedvenc rongybringájáról, kulturális dzsípíesz, aham, remek ötlet, mindenki Géza bátyája, remek ötlet, veregeti meg pipiskedve a vállát, hát akkor hajrá, Géza bátyánk, csak keményen!

Orbán valószínűleg tudja, hogy nincs az a csupa szuperhősből álló nemzet, amelyik egy ilyen kultúrpolitikától a legműveltebb nemzetek közé tudna emelkedni. De mit tud még, mi az, ami miatt mégis inkább így döntött?

A kultúrára, a műveltségre egy-egy adott társadalomban úgy körülbelül annyiféle definíció létezik, ahány ember alkotja azt a társadalmat. Mindenki mást ért alatta, mindenki mást tekint fontosnak. Pöcsösszemérés a Nobel-díjasok számát illetően, Liszt, igen, Liszt az nagyon fontos, és ugye a dinamót is mi adtuk annak a hálátlan világnak, Berzsenyi elégikus lírája plusz Wass Albert. Egy laza csuklómozdulattal egyenlőségjelet teszünk az elitkultúra és a kultúra közé, holott.
Holott föltehetnénk magunknak a kérdést, hogy egy száz fős csoport, amelyiknek egy tagja tényleg gyönyörűen olvassa fel a saját tényleg gyönyörű írásait, ámde a maradék kilencvenkilenc ember mindeközben félrészegen fetreng a saját mocskában, szóval ez a csoport, mint egész tekinthető-e kulturális értelemben? Úgy egyáltalán.

A kultúra ennél azért kicsit másabb, kicsit több. Benne van az is, ahogyan azt az embert hallgatjuk. Hogy nem buzizzuk le Thomas Mannt, még akkor sem, ha az uszuló, egyáltalán nem új ordas eszmék ezt hangosan követelik tőlünk. A kultúrában benne van a hallgatásunk is.

Benne van az, ahogyan mi, mint társadalom, mint a léttel kockázatközösségben küzdő emberkék a hétköznapokról gondolkodunk. Arról, hogy reggel felkelünk, munkába megyünk, iparkodunk, igyekszünk a „van”-hoz egy picit mindig hozzátenni, gyarapítani, szépítgetni, arról, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, ahogyan a konfliktusainkat rendezzük egymás között, arról, ahogyan élünk. Benne van a műveltség is, ami leginkább arról szólna, hogy az egyén mennyit és mit volt képes a rendelkezésére álló kultúrából átvenni. Mennyire tudott például megtanulni késsel-villával enni, ha a szükség úgy hozná.

A kultúra az mindig adott, és mindig változik, mint ahogyan a társadalom is, így a műveltség, mint fogalom is másként tölthető meg ma tartalommal, mint mondjuk százötven évvel ezelőtt. A huszadik század elején még jellemzően egy-egy korosztálynak csak a 2-5 százaléka szerzett olyasmit, amire ma azt mondjuk, hogy középfokú végzettség, és ez bőven elég is volt. A kapáláshoz nem kellett tudni írni-olvasni, ott mennyiségi kritériumok voltak, a léttel való küzdelemhez tizenegynéhány gyerekre volt szükség családonként, akiknek körülbelül hétéves korig tartott a gyermekkor, innentől már mehettek lábasjószágot őrizni, olyan tízéves korukig, vagy addig, ameddig el bírták hitetni magukról, hogy nekik még túl nehéz a kapa. Ekkorra jó eséllyel megtanulták viszonylag üzembiztosan leírni a nevüket, elszámolni százig, és azt, hogy hogyan kell illedelmesen megsüvegelni mindazokat, akiket illedelmesen meg kell süvegelni. Ezt sírja most vissza Hoffmann és kompániája.

Ehhez a rendszerhez tényleg vitán felül passzolt az a fajta mechanikus kultúraátadás, amihez most visszatérni látszunk, hála a hoffmanni akárminek. Még az indusztriális kor viszonyai is elbírták valamennyire ezt a mechanikus drillre alapozott műveltségszerzést, hiszen ott is jellemzően a generikus munkára fogható tömegek mennyisége adta a versenyképességet, csak ugye itt már picit magasabb volt a kritériumszint, már nem volt elég a szálkás betűkkel leírt név, hiszen itt már egyre sűrűbben előfordult az, hogy a munkásnak írott utasításokat, szövegeket kellett tudnia értelmezni, és a számolni tudásnak is el kellett tartania legalább ezerig. De ennek is harangozott a hetvenes években az energiaválság, jött az, amit Orbán posztmodern blablának minősített és amivel szemben a munkához valamint a lábasjószághoz való visszatérést gondolná alternatívának.

Ez a posztmodern blabla a műveltséget illetően arról szólna, hogy művelt az, aki képes saját magának időről-időre új skilleket növeszteni és az ehhez szükséges erőforrásokhoz is van hozzáférése. Ennyi, nincs ebben egy centi Berzsenyi sem. Ez az alap, mert ez látszik, ez az, ami meghatározza a versenyképességünket és azon keresztül a további lehetőségeinket. Például a magaskultúrára. Egy olyan országban, ahol a társadalom negyede funkcionális analfabéta és ezt évről-évre az oktatási rendszeren keresztül megbízhatóan újratermeljük nincs értelme legműveltebb nemzetek közé emelkedésről, európai tudásközpontról beszélni, ott tessék inkább tádzsik recepteskönyveket európaira fordítani, különös tekintettel a lábasjószágokra. A kilencvenes évek végén találkoztam olyan vállalkozóval, aki úgy számolta ki a bruttó árat, hogy az alapot elosztotta néggyel, majd egy újabb taszkban a két értéket összeadta. Kérdeztem, hogy miért nem százalék, ha már a számológépe szemmel láthatóan tudja? Nem, neki ezt így mutatta a könyvelője, és amit a könyvelő úgy mutat azt úgy is kell, mert ha nem jön a zapeh.
Hogyan lehet olyan emberekkel kooperatív stratégiákat kidolgozni, win-win szituációkra törekedni, akik gyakorlatilag képtelenek az adott helyzetet értékelni, mert hiányoznak az ehhez szükséges képességeik?

Ez is része a mi kultúránknak. Sajnos.

A kultúrpolitika arról kéne szóljon, hogy van ez a valami, ez a kultúra, ami mindig olyan, amilyen, és ezt hogyan lehet úgy továbbvinni, hogy az egy megfelelő forrás legyen a művelődni vágyóknak az abból való merítésre. A kultúrpolitikus arról ismerszik meg, hogy aránylag biztos kézzel csoportosítgatja a rendelkezésre álló erőforrásokat a kultúrára hatást kifejteni képes tényezők között úgy, hogy közben állandóan mérlegel: lehet-e az adott dolognak olyan funkciója, hatása, amely a kultúránkat összességében tenné alkalmasabb merítési forrássá, mert ha igen, akkor menjen rá a pénz, ha viszont nem, akkor kevésbé. Én nagyon nehezen tudnám azt megmondani, hogy milyen kéne legyen ma egy nagyon jó kultúrpolitikus, azt se tudom, hogy egy szimplán csak jó kultúrpolitikusnak miket kéne csinálnia, de azt azért még én is látom, hogy a kulturális gps az minden, csak nem kultúrpolitika.

SOHA NE FELEDKEZZ MEG
ERRŐL A NEM-CSILLAPÍTHATÓ TAVASZRÓL, MELYNEK
  CINÓBERSAPKÁS
FEHÉR SÁLAS NAGYKÖVETE MEGÉRKEZETT MOST
HOZZÁD

Visszatérve Orbánhoz: szerintem mindezt ő is látja, de nem érdekli, neki most (és mindörökké?) mások a szempontjai. Azok a szempontok pedig most (és mindörökké?) szükségessé tették, hogy megbízhatóan lúzer bólogatójánosokat pakoljon oda, ahonnan üzembiztosan nem szeretne egy újabb kellemetlen frontot az arcába. Elég lesz neki a következő években a nemfideszközeli nemoligarchák koncon való marakodását kordában tartani, és ott nem ilyen cukipofa, jobbára ártalmatlan Géza bátyáink feszülnek egymásnak, hanem [öncenzúra]. Szociopata szemmel láthatjuk azt is akár, hogy Szőcs, Réthelyi valamint Hoffmann kinevezése egy futballokos döntés volt Orbán részéről, de ha túllépünk az orbánizmus értékkészletén akkor találunk egy olyan interpretációt is, mely szerint itt roppant aljas módon emberekkel, emberi sorsokkal van játszva, és felmerülhet az a kérdés is, mely szerint vajon megéri-e a várt eredmény ezeket az áldozatokat?

Már megint ez a reflexivitás: az ocsmány eszközök mennyire hatnak vissza a célra? Mikor lépjük át azt a bizonyos észak-itáliai patakot? Mikor kérdezzük meg, hogy vajon kell-e nekünk, tudunk-e egyáltalán örülni egy olyan sikernek, amelyiknek az az ára, hogy Szőcsöket, Réthelyiket (és társaikat) áldozunk fel minden skrupulus nélkül?

Legyen-e jobb nekünk, ha annak az az ára, hogy kisemmizünk és fizikailag is megsemmisítünk néhány százezer társunkat? Ez a kérdés, és az erre adott válaszok is részei a kultúránknak, annak a kultúrának, amelyre sajnos könyörtelenül hatással bír minden egyes kérdés, és az erre adott minden egyes válasz is. Orbán Szőcshöz való viszonyulása is egy válasz, ami úgyszintén hatással lesz, és nagyon erősen kérdéses ez a hatás. Én szeretném azt hinni, hogy lesznek olyanok, akik mégiscsak inkább elborzadnak, akik azt mondják, hogy na, ezt azért már mégsem kellett volna, ha ez az ára annak, hogy picit jobb legyen, akkor én inkább mégsem akarok jobban élni, de nem akarok hülyén naívnak tűnni, tudom én, hogy a futballokos interpretáció fog nyerni. A mi kultúránk most a futballokos interpretációt forrja ki inkább.
Meg a kulturális gps-t.

itt megállunk,
itt az utolsó sor szélén, lábunk alatt már csak a fehér mélység: