A Vincent-blog elköltözött

Ez nektek vicces?

nem felejtünk.jpg

 

 


 

Jobban teljesít...


Orbán Pinocchio thumb.jpg

FRISSÍTVE!

Itt az újabb történelmi csúcs

A központi költségvetés bruttó adóssága: 2010. május: 19.933,4 Mrd Ft; 2011. május: 21.116,5 Mrd Ft; 2012. május: 21.180,9 Mrd Ft; 2013. május: 21.765,4 Mrd Ft; 2014. október 24.736 Mrd Ft;2015. június 6. 24 847 Mrd F

 

Szűjjé má'!
tumblr_nzd85jlxqr1qd6fjmo1_1280.jpg

 



 

Te már bekövetted?

 

Vincent tumblr Falus.JPG

 


 

Vincenzúra

Troll Vincent.jpg

Figyelem! A Vincent szerzői — főszabályként — maguk moderálják a posztjaikra érkező hozzászólásokat. Panaszaitokkal vagy a mellékhatásokkal a poszt írójához forduljatok!

Köszönettel: Vincent Anomália

Címkék

abszurd (39) áder (5) adózás (11) alkotmány (45) alkotmánybíróság (10) államosítás (7) arcképcsarnok (14) ascher café (24) a létezés magyar minősége (6) bajnai (16) bank (7) bayer (23) bayerzsolt (14) békemenet (7) bkv (7) bloglossza (14) borzalmasvers (156) cigány (7) civilek (5) civil társadalom (8) demokrácia (24) deutsch tamás (6) devizahitelek (9) dogfüggő (10) egyház (10) ellenzék (7) erkölcs (17) érték (19) Érvsebész (11) eu (13) eu elnökség (8) felsőoktatás (15) fidesz (76) fideszdemokrácia (7) film (12) filozófia (13) foci (12) focijós (19) focikvíz (54) focitörténelem (94) fritztamás (6) gasztrowhat (9) gavallérjános (10) gazdaság (8) gengszterkrónikák (14) gyurcsány (27) hangfal (98) heti válasz (19) hétköznapi történetek (32) hétvége (44) hoax (5) hülyék nyelve (16) hülyeország (165) idézet (768) igazságszolgáltatás (6) imf (26) indulatposzt (11) interjú (7) járai (12) jobbik (17) jogállamiság (33) kampány (12) kampányszemle (9) katasztrófa (5) katonalászló (21) kdnp (9) kétharmad (16) költségvetés (21) könyvszemle (9) konzervatív (18) kormányváltás (22) kormányzás (42) kósa (8) kövér (11) kultúra (21) kumin (14) lánczi (5) lázár jános (12) levelező tagozat (12) lmp (8) longtail (10) magánnyugdíj (25) mandiner (15) március 15 (8) matematika (9) matolcsy (44) mdf (5) média (48) melegek (8) mesterházy (7) mnb (5) mosonyigyörgy (7) mszp (32) mta (5) napitahó (7) navracsics (14) nedudgi (15) nekrológ (11) nemigazország (5) nemzeti együttműködés (5) ner (11) nyugdíj (5) oktatás (12) önkormányzatok (6) orbán (46) orbanisztán (15) orbánizmus (101) orbánviktor (65) országgyűlés (6) pártállam (23) politika (14) polt (5) program (9) retró (22) retro (115) rettegünk vincent (14) rogán (9) sajtó (22) sajtószemle (6) schmitt (38) selmeczi (8) semjén (6) simicska (7) sólyom (7) spoof (19) stumpf (5) szász (6) századvég (7) szdsz (9) szijjártó (16) színház (35) szlovákia (5) szszp (5) tarlós (12) társadalom (50) törökgábor modul (8) történelem (5) tudjukkik (22) tudomány (17) tüntetés (17) ügyészség (9) választás (37) vb2010 (19) vendégposzt (68) videó (11) vincent (10) Vincent szülinap (6) voks10 (7) vörösiszap (16) zene (23) Címkefelhő

Miért?

2011.04.24. 13:00 | maroz | 17 komment

Címkék: hétvége

Ne lopj!

Ne hazudj!

Jó, rendben, ne csináljam ezt, ne tegyem azt, ne gondoljak erre meg  arra, ezzel szemben legyek ilyen meg olyan, értem én, de miért? Ott a gyümölcs, amit szeretek, éhes is vagyok, kívánom is, miért is ne vegyem el? Pláne, hogy az atavisztikus ösztöneink szerint tényleg ez lenne a leginkább ésszerű. Négymilliárd évig ez volt a gyakorlat, erről szólt az élet, csak az utóbbi pár ezer évben találtuk ki, hogy mi bonyolultabban szeretjük. Elnyomjuk hát az ösztöneinket, és nem a leginkább ésszerű módon csináljuk, hanem csavarunk párat a dolgon. Ebből lett a „ne lopj!”, és ebből lettek a „miért?”-ek. Mert a „ne lopj!” önmagában nem elég, ahhoz mindig kell egy „miért?” is.

Hülye álkérdésnek tűnik, miért, miért, hát mert csak, mert így kell és kész! Vannak szituációk, élethelyzetek, sőt, egész életeket is le lehet élni úgy, hogy az előbbi magyarázatnál mélyebbre nem ásunk, legfeljebb megfejeljük egy „azért, mert ha nem, pofán váglak!” kitétellel, de egyre többször láthatjuk, hogy ez nem elég. Kellene valamiféle magyarázás is, ráadásul nem lenne baj, ha hihető lenne az a válasz a „miért?”-re.

Ne vedd el a másét (aka: tulajdon tisztelete), mert ugyan pillanatnyilag tényleg ez látszik a legésszerűbb megoldásnak, de mi, emberek képesek vagyunk időnként arra is, hogy ne csak a pillanatnyit nézzük, hanem hosszabb távokat is be tudunk látni. Emiatt a képességünk miatt látjuk azt is, hogy az ösztönszerű pillanatnyi cselekvés helyett hosszabb távon előnyösebb a kevésbé ösztönös, tehát azért ne vedd el, mert összességében és hosszabb távon jobb lesz nekünk, ha nem vesszük csak úgy el.  Bizonyos dolgokat tehát nem ösztönszerűen teszünk, sőt, kifejezetten az ösztöneink ellenére, mintegy elfojtva azokat. Valamiféle absztrakt értékeket helyezünk a helyükre, de melyek is ezek az értékek?

Képzeljük el, hogy Magyarország lakosaiból összetrombitálunk pár ezer főt egy hangulatos rétre, de úgy, hogy ez a csoport reprezentálja az összlakosságot, majd ezeket az embereket tovább szortírozzuk — immáron találomra — hetes csoportokba, és megkérjük őket, hogy amolyan kiscsoportos foglalkozásként beszélgessenek el arról, hogy tényleg, melyek is ezek az értékek? Megkérjük őket, hogy a legfontosabb, leginkább meghatározó közös értékeinket írják fel egy darab papírosra, majd a szeánsz végén ezeket összesítve kijön, hogy melyek azok az értékek, amelyeket az ország lakosai a legfontosabbnak tartanak.

Nem lenne ezt nehéz megcsinálni, különös tekintettel arra, hogy még csak nem is eredeti az ötlet: pár éve ugyanezt csinálták az izlandiak is, amikor a válság hatására szembesülni kényszerültek azzal, hogy mennyire sebezhető is egy olyan kockázatközösség, amelyikben az emberek csak úgy, lazán élnek egymás mellett, ügyesen keltve a társadalom látszatát. Ősszel már írtam erről, akkor idéztem is Marianna Fridjonsdottirt, idézném megint, mert elfér és igencsak megfontolandó, amit mondott:

A legtöbben úgy érzik, mintha elárulták volna őket. Csak élték a mindennapi életüket, s egyszer csak hirtelen olyan terhek zuhantak a nyakukba, amelyekről sohasem gondolták volna, hogy viselniük kell őket... Ma az emberek dühösek, frusztráltak, félnek, és arról beszélnek, hogy nincs semmilyen befolyásuk az eseményekre.

Ők arra jutottak, hogy a legfontosabb értékeik rendre: becsületesség,  mások  tisztelete,  egyenlőség,  igazságosság,  felelősségtudat,  együttérzés.

Gondolom, hogy a szabadságot annyira alapnak vették, mint a levegőt, az annyira van, annyira fel sem merül, hogy esetleg nem is lehetne, hogy emiatt már nem is nagyon tekintjük értéknek. Mármint mi, izlandiak nem tekintjük emiatt értéknek. De hogy állunk ezzel mi, magyarok? És nem csak a szabadsággal, kiemelten, hanem az összes többivel is hogyan állunk, a becsületességgel, az igazságossággal, a tisztelettel, mert nehéz azt hinni, hogy nálunk olyan nagyon más lenne az a lista, ha tényleg vennénk a fáradságot, és összeírnánk.

Félek, hogy a szokásos képet kapnánk: szóban fontosak, beszélni róla szeretünk, de tartani magunkat hozzájuk már nem annyira. Az ösztöneink sokszor lenyomják az értékeinket, túl sokszor.

Mert az ösztön az egy kőkemény dolog ám, mondok egy példát.
A falkában élő lények, mint amilyen az ember is, erősen ragaszkodnak valamiféle hierarchiához. Mindenkinek megvan a maga helye a rangsorban, kialakul egy csípési sorrend, mint a madaraknál. Ez arról szól, hogy a ranglétrán feljebb álló megcsipkedi az alatta állót, aki egyrészt köteles ez elől fejvesztve menekülni, másrészt pedig a játék akkor lesz teljes, ha ő is rohan megcsipkedni a rangban alatta állót. Etológusok szépeket tudnak erről mesélni, humánetológusok, szociológusok pedig arról, hogy biza, ebből a szempontból mi emberek is eléggé ösztönlények vagyunk.

Csak nekünk annyival jobb, hogy ezeket az ösztön-cselekvéseket elég ravaszul szublimáltuk. Mi már nem a csipkedéssel  jelezzük a helyünket a rangsorban, hanem másféleképpen. Például a fogyasztásunkkal, azzal, hogy mit és abból mennyit tudunk megszerezni. Egy S8-as Audi a mi társadalmunkban arról szól, hogy: lássa ám meg mindenki, én piszkosul magasan vagyok a csípési sorban, és nem azért küzdöttem fel magam ilyen magasra, hogy nekem beszólogatni merjen minden koszlott tollazatú porbanfutó veréb. És lássuk be, ez a szublimált módon kifejezett rangsorbeli felsőbbrendűség még mindig jobb, mint ami az állatvilágban zajlik. Ha nem hiszi el a kedves olvasó, akkor próbálja meg elképzelni azt, hogy Lázár Jánossal összefutnak az utcán, röviden megszaglásszák egymás alfelét, majd a kedves olvasó engedelmesen a hátára dobja magát, fejét hátraszegve harapásra kínálja fel a torkát Lázárnak, de van ám olyan is, ahol a helyét nem tudó renitenst a magasabban álló mintegy szimbolikusan meghágja, tudd a helyed, köcsög! felkiáltással.

Nekem mindezzel úgy komolyabban nincs is bajom, illetve nem lenne, ha az értékekre is is tekintettel lévő lényünket nem nyomná agyon a bennünk lakozó ösztönlény. Ha például egy Lázár úgy próbálná meg alfahímként pöffeszteni a tollazatát, hogy közben figyelemmel lenne azokra a bizonyos értékekre is. De lehet-e egy ösztönlény együttérző, igazságos, másokat tisztelő ember? Egyáltalán, legyen-e? És ha igen: miért?

Miért?

Mondom, látszatra könnyű ezt a kérdést megválaszolni, de úgy tűnik, hogy a válasz mégsem elégséges, mert nem igazán fogadják el. Ha elfogadnák, akkor az látszana. Mostanság inkább az S8-as Audi látszik, és a jelképes, alig szublimált meghágás. Gyanúm szerint valami olyasmi lehet ennek az oka, hogy ezt a kérdést nem időben válaszoljuk meg, és akkor is csak felületesen. A legtöbb „miért?”-et egy ember úgy tizenéves koráig ejti ki a száján, és a kamaszkorig kapott válaszok igencsak meghatározóak, tehát valahol itt kéne keresgélni.

A szülő-gyermek relációban. Ez egy nagyon súlyos kapcsolat, tele komoly felelősségekkel (felelősség, úgyismint alapérték) és potenciális konfliktusokkal. Az apa létrehoz ezt-azt, teremt, alkot és működtet, vagy hagyja működni, a fiú pedig látja a hibákat, és tenni szeretne ellenük. Ha az apák nagyon elrontják, akkor a fiúk csak sűrű szenvedések árán tudják leginkább ezt az elrontást helyrehozni, míg ha az apa jól csinál meg valamit, annak még az unoka is tud örülni. Ez már egy majdnem jónak tűnő válasz a „miért?”-re, csak komolyan kéne végre venni. Komolyan kéne végre venni azt, hogy ösztöneink mellett az értékeinkre is figyeljünk. Állítólag volt olyan fiú, akit annyira bántott az, amit az apa országában látott-tapasztalt, hogy még az élethez ragaszkodás ösztönét is legyőzte benne a tenni, a változtatni akarás szándéka. Az emberek pedig azóta is örülnek ennek, mert a mi ösztöneink azt mondatják velünk, hogy jobb az, ha valaki egy hatalmasat szenved helyettünk, mint ha mi magunk, igazságosan (igazságosság, úgyismint alapérték) elosztva megszenvednénk a ránk jutó apró részt ebből a nagy szenvedésből. Ne az emberekkel fizettessék meg. Ne a fiúkkal az apák hibáit, hanem lehetőleg csak egy darab fiúval, akinek majd mi később vagy hálásak leszünk, vagy nem, és mindent csinálunk ugyanúgy tovább.

Itt van Magyarország korfája,  lehet látni, hogy a 30-35 év közötti korosztály igen számos, az előtte-utánához képest is jelentős a kiugrás, és ez azért érdekes, mert valahol ez a 30-35 év közötti kor az, amikor a szülő oda jut, hogy legalábbis el kell kezdjen erősen gondolkodni a válaszon, hiszen vagy már kérdezgetik, vagy nagyon hamarosan kérdezgetni fogják. El tudjuk-e mondani a gyerekeinknek, hogy van válasz a „miért?”-re és leginkább el tudjuk-e velük fogadtatni, hogy az a válasz egy jó válasz, még akkor is, ha ösztönösen nem tűnik annak? El lehet-e fogadtatni egy ifjúval azt, hogy az ösztöneinket érdemes időnként még akkor is alárendelni az értékeinknek, ha ez adott esetben azzal jár, hogy nekünk kicsit fájni fog, nekünk kicsit rossz lesz? El tudjuk-e velük fogadtatni, hogy hosszú távon nem jó az, ha nem vagyunk együttérzőek (együttérzés, úgyismint alapérték) hanem igenis inkább másokkal szenvedtetnénk meg a megszenvedni valókat?

El tudjuk-e nekik magyarázni, hogy miért is rossz az, ha egy ország ezekről a kérdésekről csak hamisan, hazugmód, a becsületességnek (becsületesség, úgyismint alapérték) lassan már a látszatát is kerülve képes csak beszélgetni? El tudjuk-e a gyerekeinknek magyarázni Magyarországot?

-Apa, ugye igazam van?
-Hmmm? Bocs, nem figyeltem a beszélgetésetekre, miről van szó?
-Ugye igazam van, apa???
-Hát persze, igazad van!
-Köszi apa, te is számíthatsz rám bármikor! 

· 1 trackback

süti beállítások módosítása