Írtam egy rövid posztot, de benyelte a blogmotor, most kb. húsz percem van.
1988-ban az amerikai Legfelső Bíróság kimondta, hogy közszereplő nem kaphat kártérítést bíróságtól az emberi méltósága megsértése miatt (no compensation for emotional distress).
A konkrét ügy a Hustler Magazine, Inc. kontra Falwell volt. A Hustler egy paródiát közölt, amelyben Falwell arról beszél, hogy első szexuális élménye a kedvesédesanyjához köthető. Falwell elsőfokon nyert. Akkor a Hustler a New York Times kontra Sullivanra hivatkozott, amely kimondta, hogy közszereplő csak akkor perelhet téves állításra hivatkozva, ha az bizonyíthatóan rosszindulatú volt. (Ez az actual malice doktrína: közszereplőknél megfordul a bizonyítási kényszer, nem is szoktak Amerikában próbálkozni, ezért van az, hogy brit bíróság előtt szokták a pereket lefolytatni).
Ezt az érvelést a bíróság nem fogadta el, de a Legfelső Bíróság végül kiterjesztette a New York Times kontra Sullivan alkotmányos védelmét a robusztus kritikára, azaz a durva hangnemű vitára is.
A Legfelső Bíróság érvelése az volt, hogy nemcsak az egyén szólásszabadsághoz való joga ütközik a másik egyén lelki békéhez való jogához, hanem egy társadalmi érdek is. Mégpedig az a társadalmi érdek, ami az igazság közös kereséséhez (the common quest for truth) fűződik. És itt bizony pontosan arról van szó, amiről az állami sajtóellenőrzés tilalmánál. Ha nagyon szorosan fogják a sajtót, nem hagynak neki levegőt a perekkel, akkor bizony az újságírók öncenzúrába fognak menekülni.
Magyarország nem az Amerikai Egyesült Államok, de szólásszabadsági doktrínánk sok szempontból az amerikait követi, lásd az AB vonatkozó döntéseit. Tehát valóban igaz, hogy furcsa dolog egyidejűleg ellenezni a médiatörvényeket és örülni Vásárhelyi Mária győzelmének. A Vincent (pontosabban én) most támogatja a Mandiner egy érvelését. Nem biztos, hogy ebből rendszert fogunk csinálni :)))))
