Kezdem unni. Komolyan. Olyan, mint egy iszonyúan silány ponyva, olvassa az ember, mert éppen nincs más, a nyelvezete prezidenciális és a története is átlátható az első három mondat elolvasása után, szóval szellemi izgalom nulla, akkor meg minek? Gyurcsány találta fején, ez egy nemigazország, még egy tisztességes diktatúrát sem képesek összehozni, csak egy ilyen operett-szerűt, ahol aki nem lép egyszerre, az legfeljebb nem kap rétest estére, és akkor mi van, én egy becsületes, tisztességes diktatúrát akarok, amelyik internál, kivégez, vagy legalábbis Semjén elé vet, mint egy kóbormacskát.
Persze hosszú távon ilyen defetista tudattal nem lehet élni, úgy vagyunk huzalozva agyilag, hogy kell némi kapaszkodó. Jön Lúdas Matyi, háromszor visszaveri és jólesz. Vagy jön Bajnai. Vagy megírja Lengyel László, hogy most aztán már tényleg rettenetesen megbukott Orbán. De minimum Debreczenivel összeborulni egy kancsó kvász fölött, hogy mi legalább megmondtuk, jóelőre.
Bajnai megszólalt, mibe, hogy két napon belül tele lesz a net spekulációkkal: bespájzolt-e vajon a régi szép időkből legalább három darab mutatósabb libatollat? Írja az Index, hogy politikusi konszenzus látszik kibontakozni a jövő szopóág voltát illetően. Nehéz idők jönnek, mondják. És hogy ezt el kéne magyarázni. A zembereknek:
Mind tudjuk, hogy mit kell tenni, csak azt nem tudjuk, hogy ha megtettük, akkor hogyan választanak minket újra.
Jean-Claude Juncker
Teccik érteni, tudjuk, hogy mit kéne, de nem merjük, mert akkor oda a politikai elit böcsülete, és az tényleg nem annyira örömteli, lásd a mostani Magyarországot. Ebből én ebben a posztban – nomen est omen – leginkább azt tudom kiolvasni, hogy ami leginkább válságban van az a központi, jellemzően nemzetállami hatalom. Ez az én vágyvezérelt gondolatom, jelesül, hogy nem kell félni a hatalomtól, mert az törvényszerűen dögrováson van. Azt mondják okos emberek, hogy ennek egy paradoxonszerűség az oka: minél nagyobb a jólét, minél inkább érvényesülnek egy adott országban a demokratikus berendezkedés elvei, annál valószínűbb, hogy a központi hatalmat legalábbis kóstolgatni fogják, mert a jóléttel együtt jár a differenciáltabb életstílus, életmód, ami ugye adja, hogy a polgároknak is kismillió dolgot várnak el a központi hatalomtól, de úgy, hogy ezek az elvárások sokszor egymással is antagonisztikus ellentétben állnak.
Aki szervezett már legalább négy embernek egy semmi kis kétnapos túrát, az sejtheti, hogy miről beszélek.
Szóval megy a központi hatalom permanens kóstolgatása, ami apránként azzal jár, hogy a központi hatalom a néptől gebinbe’ kapott szuverenitás egyre jelentősebb részéről kényszerül lemondani — hol a piaci szereplők javára, hol a civil szféra visz el belőle, de jobb helyeken a lokális hatalmi központok is igen jelentőset kicsíptek a központiból, lásd még: önkormányzatiság. Csak egyetlen aprócska példát: amikor indult, a tömegtájékoztatás is többnyire állami monopóliumként indult. Az újság, majd később a frekvencia, amin a szórt műsor ment, mind-mind olyan volt, amin az állam igen erősen rajta kívánta tartani a kezét. Nem csak nálunk, hanem Európában szinte mindenhol. A monopólium megőrzéséért a központi, nemzetállami hatalmak küzdöttek keményen egy ideig, de aztán be kellett lássák, hogy államilag lehetetlen annyiféle igényt, elvárást kielégíteni, ezért ezt a roppant fontos eszközt átadták a többi társadalmi szereplőnek: szidják az emberek a rossz műsorokért a cégeket és ne az államot.
Furcsa egy helyzet ez, mert a látszat szerint nálunk az emberek erős, szinte mindenható államot szeretnének, de ez csak a látszat. Ha jobban megkapirgáljuk, akkor előtűnik, hogy dehogy szeretnének erős államot, hiszen egy erős állam arról ismerszik meg, hogy mindenkivel, így velem szemben is erős, alkalomadtán engem is orrba nyom, azt meg szereti a fene. A magyarok tehát leginkább egy olyan hívőre hasonlítanak, aki úgymond a maga módján vallásos, azaz van neki egy olyan istene, amelyik pontosan azt nyújtja neki, amit ő tőle elvár. Azt a másik istent pont azért nem szereti, mert az szigorú. Erős, mindenható, és időnként kellemetlen parancsai is vannak. Há’ nehogy már!
Az én vágyvezéreltem azt mondatja velem, hogy a központi hatalom nálunk is viszonylag hamar el fog kopni, a fentiek miatt. Ehhez persze idő kell, nem tudom még csak saccolni sem, hogy mennyi. Kell az, hogy előbb-utóbb minden ember megkapja a maga maflását az államtól, hogy megtapasztalja, miszerint nebazz, hát nem engem is orrba nyom? Jelentem, alakul, alakul. Nézem, ahogy nekimennek a bíróknak is. 62 évesen ne lehessen bíró, mert csak, erről valamiféle normát is alkotunk, közben meg ki emlékszik már a lex Szapáryra, ugye. Pedig a jónevű Balla Mihály orosz-magyar szakos tanár jegyezte, van-e, aki ezt a nevet ne ismerné széles e véráztattában?
Kérdés, hogy mi lesz utána. Lesz-e olyan erő, amelyik el tudja érthetően, hihetően és hitelesen magyarázni az embereknek, hogy milyen összefüggések miatt is kellene némileg átgondolni az államról és annak a szerepéről alkotott kisded elképzeléseinket? Vagy inkább az lesz, hogy jön egy újabb formáció, amelyik még hevesebben ígéri a mindenhatóbbnál is mindenhatóbb államot, ha neki szavaznak bizalmat? Vajon belátja-e a politikai elit, hogy bizonyos szempontból és bizonyos szinten túl őket egységesen, csomagban kezelik, így ha a szocik kúrják el, ha a fidesz kúrja el szinte mindegy is, mert a végén úgyis a teljes politikai eliten fog csattanni az ostor?
Mostanság elég sokat vagyok offlájn és elég sokat vagyok együtt olyan emberekkel, akik úgyszintén sokat vannak offlájn, és tudják, mi a furcsa? Hogy nagyon sokszor még csak nem is igazán értik, miről is beszélek. Nem érdekli őket, nincs idejük ilyen szarságokkal vacakolni. Persze tudom: vannak sokan, akik ezt nem engedhetik meg maguknak, mert szinte szó szerint a mindennapi kenyerük múlik az államon. Számukra nem igazán tudok semmiféle instant megváltást, erre sajnos még csak vágyvezérelt gondolatom sincs. Legfeljebb majd lesz (van) megint (még mindig) két Magyarország: egy állami és egy magán. Lesz (van) megint (még mindig) árok, amit betemetni. Mondtam már, hogy unom?
