Decemberben szeretett munkáltatóm kitette a szűrőmet. Nem mondom, hogy örültem, de hát budapesti lakosként, 3 diplomával, komoly munkatapasztalattal, klassz kompetenciákkal, viszonylag belátható időn belül csak találok állást - gondoltam én. Fél év után találtam állást (ismerős segítségével!) ,és arra gondoltam, hogy kedvenc blogomban megosztom tapasztalataimat.
Már októberben tudtam, hogy 2 hónap múlva lapátra kerülök, ezért már ekkor, nagy elánnal vetettem bele magam a munkakeresésbe. Regisztráltam egy csomó internetes munkaközvetítő honlapján, feltöltöttem a CV-met, böngésztem szorgalmasan az állásajánlatokat. Rengeteg ajánlat van, bár egy részéről máig nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolják-e. A kedvencem: középfokú végzettséggel keresnek asszisztenst, felsőfok feletti angol és tárgyalóképes német és holland vagy lengyel vagy portugál nyelvtudással. Igen, jól érti a nyájas olvasó: legalább három nyelv különböző szintű ismerete szükséges.
A hirdetések kiírói talán nem gondolnak arra, hogy maga a hirdetés is sok mindent elárul a cégről, a szervezeti kultúráról. Csak két példa: „…rendezvényszervezőt keres kultúrális iroda…” …keres ápolt, munkályára igényes hölgyet.” Miért nem inkább olyat, aki ismeri a magyar helyesírás alapvető szabályait???? De találkoztam olyan céggel is, amelyik nem egyszerűen egy szakmai önéletrajzot és motivációs levelet kér, hanem „részletes iskolai-, szakmai és elképzelt életpályát, valamint saját elvárásokat, esetleges korlátokat, a családi környezetet is bemutató” élettörténetet és környezettanulmányt, nyilván több kötetben.
Az már szinte viccnek számít, hogy ügynököket (na jó, értékesítőket) milyen furmányosan igyekeznek találni a cégek. Nevezett kifejezést még véletlenül sem írják le, helyette keresnek „összetett irodai feladatra”, „telefonos marketingre”, „tanácsadásra” munkatársat, illetve keresnek „üzleti vezetőt”, ügyfélkezelőt”, menedzsert” és „managert”.
Azt sem nagyon értem (dehogynem!), hogy miért keres valaki féléven keresztül, folyamatosan vezetői asszisztenst, nem különösebben kvalifikált munkára. Nem lenne tisztességesebb azt írni, hogy adatbankunk feltöltése érdekében keresünk ezt meg azt?
Szóval, kerestem ezerrel, közel 6 hónap alatt elküldtem 169 önéletrajzot és motivációs levelet, célzottan, azaz konkrét állásajánlatra. Ebből 26 (!) helyről jött előbb-utóbb (inkább utóbb) email, hogy köszi, de nem téged választottunk. Értem én, hogy egy-egy kiírt állásra többtucat, esetenként többszáz pályázat érkezik, de a kiválasztási folyamat lezárultával csak illene tájékoztatni a reménykedőket, hogy nem ők nyertek. Hadd reménykedjenek a nyomorultak.
Voltam több interjún is, hát az is egy csuda! A munkáltatók egy része azt gondolja, hogy kegyet gyakorol, ha munkát ajánl és személyes sértésnek veszi, ha a jelölt nemet mond. Voltam olyan helyen is, ahol az eredeti ajánlattól merőben eltérő munkát és merőben eltérő fizetést (a felét) ajánlottak. És nem értették, hogy miért nem értem a szitut. A HR-sekről meg vagy jót vagy semmit. Ezért nem is írok semmit.
Egy szó, mint száz: itt, Abszurdisztánban az álláskeresés is olyan, mint a magyar rögvalóság többi területe. Középszerű, igénytelen, komolytalan, a valóságtól elrugaszkodott, az ügyfelet, (álláskeresőt, polgárt) nagy ívben lesajnáló.
