Szőke István Attila:A csudálatos kard
A Teremtő arca csillog,
életünknek ősi fáján,
hajnal-öröm harmatcseppje,
pásztorgyermek furulyáján.
Selyem mező közepében,
fényben izzik Isten kardja,
veres-ezüst lángnyelvekkel,
a gyermeket hívogatja.
Odarohan, mozdítaná,
segítségért tekint körbe,
érkeznek is a segítők,
néznek, néznek le a földre!
Nekiveselkednek rögvest,
kivennék a földből, gyorsan,
húzzák jobbra, húzzák balra,
de a kard az meg se moccan.
Nagy nehezen csak kirántják,
viszik, viszik görnyedezve,
Isten kardja láttán megjő,
Atillának harci kedve.
Megemelé jobb kezével,
vág véle négy égtáj felé,
hun vitézek tornyosulnak,
százezren a király elé.
Csillag esik, a föld remeg,
ilyen csudát vajh' ki látott?
Atillának indul népe,
s legyőzik a nagyvilágot!
