Hogy kik lesznek az első éhen halók, még nem tudni, de lesznek. Évi pár esetet rá lehet fogni arra, hogy alkoholista vagy szerencsejátékos volt az illető, de a szépítőleges "mélyszegénység" (magyarul ezt az állapotot nyomornak hívják) üzemi méretekben nem így működik. A nyomor az a közösségi állapot, amely a kisközösségi szolidaritás eszközeivel nem kezelhető. Főleg az intézményes formája, amely magukat a kisközösségeket támadja. Az egyes ember kerülhet nyomorú helyzetbe a saját ostobasága, devianciái miatt, és a társadalomnak vannak rutinjai az ilyen esetek kezelésére. A szomszédasszony ad egy tál ételt a lezüllött apa gyerekének, az iskola és a gyámügy körmére néz a családnak, a rendőr is gyakrabban teszi tiszteletét a lakásban. Amikor azonban egy település lakossága úgyszólván testületileg éri el a nyomorszintet, ezek az intézmények is megszűnnek működni. Ilyenkor egy magasabb intézményrendszer kell: az állam által vállalt összközösségi szolidaritás.
Meglehetősen pesszimista fószer vagyok, és mint ilyen, már tíz éve riogatok, tíz éve tömködöm az elérhető összes hivatalviselő ember fejébe azt az elgondolást, hogy az anyagilag a legmélyebbre zuhant polgártársainkat a mindenkori állam anyagi képességének szintjéhez képest a legmagasabb jogfórumon (akkor még úgy gondoltam, ez egy törvény lenne) kell megsegíteni. Mert lehet egy állam szegény, mint a templom egere, de annyival minimum rendelkeznie kell, hogy senkit se engedjen éhen veszni. Ebbéli siránkozásaimnak masszív támaszt adott az Alkotmány azon passzusa, amely kötelességévé tette az államnak, hogy minimum azt a bizonyos szelet kenyeret odavesse az igazán nélkülözőnek. Na, ezt a támaszt most kirántják az érvelésem alól.
Annak idején, ha egy zsidó településen reggel egy halálra fagyott, vagy éhen-, esetleg betegségben elpusztult embert találtak, a falu vezetőségét vették elő és vonták felelősségre. Csak mert bizonyos, hogy a vezetők valamit nagyon rosszul csináltak, ha a vezetésük alatt álló közösségben nem találtatott egyetlen olyan ember se, aki segítő kezet nyújtott volna egy nyomorult idegennek. A mi falunk most odáig látszik zülleni az erkölcstelenségben, hogy nemhogy idegeneknek, de a falu lakóinak se tartozik a közösség a legcsekélyebb szolidaritással se. Tudom én, mindig találtatni fog olyan ember, aki a maga emberségéből megteszi, amit kell, de hát ez semmiképpen sem ugyanaz. Hiszen az állam eddigelé sok más között azért szedett be adót mindannyiunktól, hogy erre a célra IS fordítson belőle. Ez meg nem kérdőjelezhető kötelessége volt, levéve ezzel az ilyen célú szolidaritás közvetlen terhét az egyes emberek válláról.
Most az állam lerázta magáról ezt a nyűgöt, s kérdéses, hogy lesz-e elegendő ember arra, hogy vállalja ezt a plusz teher-részt az amúgy nem könnyebbedő eddigi terhein felül? Tudom: nem lesz. Mert nem futja rá. És mert a nyomor nem az ajtónk előtt állomásozik. Az az ország szerencsétlenebb részén lakik, ahova nem megyünk, amit nem látunk — és igazat szólva nem is akarunk látni. A tévében hetente összesen 20 percnyi nyomor-riport sugározható, mert a felmérések szerint ennyit visel el az átlagpolgár. Akinek mellesleg igaza is van, mert napi nehézségei mellett ez az a maximális plusz lelki terhelés, ami belefér.
Nincs más út, mint a közösségi, intézményes szolidaritás. És az az állam, amely ezt tagadja, nem jó állam. Persze rossz államban is lehet élni, de az ilyen állam önmaga ellensége. Ugyanis a nyomor létezik és öl. Öl lelkileg, öl testileg. És terjed, mint az üszög, mert ahol az emberek nem tudnak ruhát, ételt, gyógyszert venni, ott szegény lesz a boltos is, bezár, és ő maga is elindul a nyomor felé. Szegény lesz a közösség, mert a település a saját polgáraitól nem jut pénzhez, szegény lesz a felnövekvő nemzedék is, mert éhes hassal nem lehet tanulni, éhes hassal fontosabb a varjúfészket fellelni. A tanulatlan ember pedig szegény is marad. És a tanulatlan nyomorból semmi más nem származik, mint a bűn, és mert ez ellen a társadalom kemény eszközökkel lép föl, kitermelődik az a kemény bűnözés, amely keményebb, mint a társadalom. Mert tud az lenni. És nem érdekes, ebből a szempontból nem is kell tudni, hogy mi a kiváltó ok, hogy ki mit mulasztott el, mert vannak olyan élethelyzetek, amikor a miértek keresése késő, felesleges. Amikor az éhezők felindulnak, nem segít az, ha rájuk bizonyítjuk: ők a hibásak a saját nyomorukért. Legfeljebb a kocsmai nagyszájúakat és a finom polgári urakat győzhetjük meg arról, hogy aki nem tett meg mindent magáért, annak nem jár segítség. És akinek nem jár a segítség — s mert nem jár, nem is jut — nos, az segít magán a kocsmai és az úri közönségéből, s így végül is csak teljesül a társadalmi szolidaritás, ha nem is önkéntes alapon.
Tudomásul vettük, hogy ez az ország szegény. Nehéz lett volna nem tudomásul venni, amikor már 150 éve egyetlen kormány sem engedi levágni azt a csenevész tyúkot, ami majd tojni fogja valamikor az aranytojást. De akkor álljon ki elénk, és mondja azt, hogy ennyi van, ezt vállaljuk. Vállaljuk, hogy mindenkinek joga van a napi egy tál ételre, egy rend ruhára és fedélre a feje fölé. Nem többre, mert másra nincs pénz, de ennyire igen!
És ennyit még akár hatékonyan, olcsón és korrupciómentesen is meg lehet csinálni. Meg kell.
