Debilitás-dementia vonal, a sűrűjéből:
Sóvágó Tibor: Kék Duna
Magányos estéimen, ha nyugtalan vagyok,
A hosszan nyújtozó vén Dunára gondolok;
S messzeségből vizet szállító folyamira,
Sápadt, gyönge holdfénynél ezüst habjaira.
Hosszú vándorútján, míg eléri a célját,
Hány tekintet figyelme éri kék acélját?
S most partmosó hulláma eszmélésre késztet,
Hisz olyan e vén Duna, mint élő történet.
Láthatta hős Attila Szikambria várát,
Dicsőségesen, egy sziklapárkányon állván;
S Árpádot leventéivel átkelni őrajta,
Ki aztán lovát az hegyre fölnyargalta.
Láthatta Istvánt harczban bévenni az Bécset,
Ej, nem ért németet csak egyszer ily szégyen;
Midőn századok múltán ott álla fekete
Sereg s Mátyás lovának patájáról por pereg.
De láthatta melykor lett töröké Buda vára,
Útján elkísérte százötven év rabsága;
Hogy aztán dicső forradalmakat éljen át,
S közöttük fel lészen darabolva ez ország.
Duna vizét megkeserítették a bajok,
Már nem zúg le vígan, csak szép csendben andalog;
Tiszta vizét bemocskolta a tömérdek szenny,
S becsületlen kanyarog tágas réteken.
Talán majd ha felénk jobb idők is eljárnak,
És víztükrét éjjelente nem lepik árnyak;
Teljesülhet szívemből szóló régi vágyam,
E folyót méltóságteljes kék Dunának lássam.
2006. Október 11.
Sóvágó Tibor: Tűz martaléka
Madarak szakítják szét az eget,
Repülnék velük a messzeségben;
Úgy határozott az én jó Uram,
Hogy gyalog járjam e földi utam.
Járom mezítláb a sáros földet,
Páran lenéznek és én is őket;
Sámándobok kemény ütemére
A szívemnek kiömlik a vére.
Táltosok, vajákosok, révülők
Legendákat mesélnek népünkről;
Csiszolatlan ősi föld ereje,
A természet volt a kör közepe.
Te Föld, nékünk terményt adtál,
Te Víz, nékünk védelmet súgtál,
Te Tűz, lelkünk Te égetted,
Te Szél, fényink szétkergetted.
Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!
Járok cipővel beszakadt járdán,
Tengelytört autók néznek némán;
Könyörgő koldusok az út szélén,
Hányatott emberek a lap ívén.
Romos házak kereszteződésben,
Fönn konyha hamuvá ég el éppen;
Egy gyilkosság a másik utcában,
Taxist szúrtak álmában váll-hátba.
És örülhetsz, ha megúszod élve,
A helyzet rossz, még ha nem is ennyire;
S nem tesz érte senki soha semmit,
Még az sem, kinek ezt kéne tenni.
Te Föld, nékünk terményt adtál,
Te Víz, nékünk védelmet súgtál,
Te Tűz, lelkünk Te égetted,
Te Szél, fényink szétkergetted.
Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!
Mennyi kín, ami ránk talált,
Mennyi kín, mi még minket vár;
Nem tántorít baljós fénye,
Nincs jelennek soha vége.
Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!
Lehetünk nagyhatalom újra még,
Ha el nem tántorít a sötétség;
Ha gyarlóság erőt nem vesz rajtunk,
Ha mindig újra kezdjük a harcot;
Ha lassan fel-felállunk a porból,
- Örökre elég volt a nyomorból! -;
Hamvakból új országot alkotunk,
Ez örökérvényű feladatunk.
Mert Föld, nékünk terményt adtál,
A Víz, nékünk védelmet súgtál,
A Tűz, lelkünk Te égetted,
A Szél, fényink szétkergetted.
Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!
