Lassan ennyi ideje (plusz nyolc év, de kicsire nem adunk) várjuk, hogy mondja már meg, mit akar. Hogy megmutassa magát. Hogy felsírjon végre. Várjuk, mint nagylány házibuli után, aztán vagy megjön, vagy nem.
Eszembe jutott ez a kilenc hónap, mint cím, estem is lendülettel a billentyűzetnek, beetetés megírva, lapozás betéve, tizennyolcas karikát most nem teszek, mert egyesek legutóbb is félreértették, szóval nagy elánnal húznám a gilisztát a horogra, kilenc hónap, a fideszkormány éppen kilenc hónapja regnál — ööö, izé, na várjunk. Induljunk el a kályhától, mert másként belezavarodunk! Volt ugye áprilisban az a heves koitusz a kabinokban, de rá szűk két hónapra megszületni látszott valamiféle csimota, szóval ez a kilenc hónap nem nagyon akar kikerekedni. Viccelődhetnénk azon, hogy ez a kilenc hónap valójában egy testen kívüli terhesség volt, és majd pár év távlatából tényleg nehéz lesz nem olyannak látni az elmúlt kilenc hónap kormányát, mint egy inkubátorban küszködő szerencsétlen torzszülöttet, de menet közben beugrott egy jobb párhuzam.
Szakítsunk az antropomorf megközelítéssel, úgy kerekebb lesz. Nem embergyermek, hanem csimasz. Hernyó. Így már kerek: áprilisban koitusz (dugnak egyáltalán a lepkék? — biológiából föl voltam mentve), petélés, júniusra kikelt a hernyó (baromi randa lett), kilenc hónapig csúszott-mászott, és most, ezen a hétvégén elvonult begubózni.
Mi pedig türelmetlenül várjuk a nagy metamorfózist.
Ez az, ami nem fér az én fejembe, ez az állandó várás. Hogy igen, most még pondró, de már hamarosan! Hamarosan mi? Nekem mindegy (nem az), mert én nem vagyok a szavazójuk, de mit remél Ön, kedves olvasó, aki rájuk voksolt? Mire számít? Vagy majd megmondja, ha már látja, hogy pontosan arra számított, amit kapott? Hát-hát.
Lenne ennek egy konzervatív módija is — már ha érdekel manapság egyáltalán valakit ebben az országban a konzervatív módi, amit nem nagyon hiszek. Éppen a napokban parentáltam el az egyik kedvenc blogomat, azt, amelyik időnként kifejezetten ügyesen igyekezett a konzervatív irány látszatát kelteni, de mára oda jutott, hogy csak pendely nélküli menyecskékkel képes eladni magát. Szóval, nem nagyon hiszem, hogy lenne rá kereslet, de én akkor is elmondom.
Nem túl bonyolult ám: van a párt — na jó, többesszám: vannak a pártok. Azok elmondják úgy nagy vonalakban (igen, úgy nagy vonalakban, legalább), hogy mit is szeretnének, és mi, polgárok annak alapján döntünk. Mondom, úgy nagy vonalakban. És igen, lehet füllenteni a választási kampányban (udvarolt már ön? udvaroltak már önnek? érti, miről beszélek? mer’ azér’!), de nem a nagy vonalakban. Kis füllentéssel meg lehet szerezni a hatalmat — igaz, naggyal is, de annak a következménye másnap mindig fájdalmas katzenjammer, és nem nyugodt kormányzás. Amikor már a kifejezetten fidesznemtávoli elit néhány prominense is szinte szó szerint a nagy vonalakat hiányolja („Hanem mert az elmúlt négy-nyolc évben nem készültek fel a kormányzásra”), szerintem érdemes lenne nekünk, mezei polgároknak is elgondolkodnunk. Persze nem tesszük, mert mindig van valami aktuálisabb, magasztosabb. Izgalmasabb témák: lopott-e Bakáts Tibor a moszkvai kereskedelmi kirendeltségről sukorói ingatlancsere-ügyletet — erről nyilván egyszerűbb véleményt formálni, mint arról, hogy mi a répát kezdjünk itt magunkkal, káeurópa fészkes közepén, húsz évvel az után, hogy eldöntöttük, miszerint mégiscsak akarunk kezdeni magunkkal valamit.
Van az a hagyományos, konzervatív módi, amely szerint a hatalomra aspiráló, de pláne a hatalmat éppen aktuálisan birtokló előbb elmondja, hogy mi lényegeset szeretne csinálni, mit akar kezdeni olyan nagy alrendszerekkel, mint a gazdaság, a szociális ellátás, az egészségügy, az oktatás. Erről az elmondásról mi, a konzervatív módit kedvelő polgárok jól elvitatkozgatunk, és a hatalom a visszajelzések alapján dönt.
Ami most zajlik, az ennek legfeljebb silány paródiája, de inkább még az sem. Szóvirág-kertészkedés a nemzet Kisvakondjától, a létezés magyar minősége, az. Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat és vitának látszó tárgy valamiféle új alkotmányról. Közben meg a várás, a vágy vezérelte gondolkodás által diktált kismillió politikai elemzés arról, hogy ebből a gubóból most már aztán tényleg egy gyönyörűséges pillangó fog kikelni! De ha most nem, akkor legközelebb már kurvaélet, hogy az!
Kedves olvasóm, mi van akkor, ha az a bizonyos áprilisi koitusz egy elbaszott közösülés volt? Ha nem hogy egeret nem vajúdnak meg azok a hegyek kilenc hónap alatt, de még egy nyavalyás muslicát sem? Szerintem nincs akkor semmi (illetve van, az elvesztegetett idő), ha felfigyelünk egy apróságra. Arra, hogy a szuverenitás a miénk: mi, a polgárok vagyunk a szuverén. Konzervatív módi szerint erről a szuverenitásunkról mi, polgárok nem szokunk lemondani mindenféle fülkékben elkövetett aktusokkal, csak átadjuk azt egy éppen rokonszenvesnek tűnő formációnak, haszonbérbe. Gebinbe’, ha úgy tetszik: jól lehet vele keresni, lehet lopni, meggazdagodni — ne forgassunk szemet, tudjuk, hogy ez így működik, de van egy határ. Konkrétan az, amikor a gebines elkezdi magát tulajdonosnak hinni, annyira elszalad vele a ló.
Be kéne üzenni valahogyan abba a gubóba, hogy minden látszat ellenére lehetnek még ebben az országban konzervatív értékrendű polgárok. Tessék hát igyekezni azzal a metamorfózissal, mert ha valamiféle gusztustalan döglégy kóvályog majd elő a februári tavaszban, lehet, hogy páran nyűgösek leszünk. Belegondoltak már önök abba, hogy mi lesz, mi lehet itt, ha nem csak 61% fogja azt gondolni, hogy inkább rossz irányba mennek a dolgok?
