2007 tavaszán egy masszívan globalizált civil szervezet a Lánchídról köteleken lelógva egy óriási transzparensen üzent országnak-világnak. Kedves olvasó, meggyőződésem, hogy ön fél perc alatt ki tudja guglizni, ebben semmi érdekes nincs, ezért ne is tegye, ezzel szemben az emlékezet, na, az mindig érdekes. Nézzük inkább, hogy melyiket tudja ön felidézni az alábbiak közül!
Köszönöm, most már lapozhat!
Gyanúm szerint a legtöbb embernek elsőre a civil szervezet neve ugrik be, az üzenet viszont egyáltalán nem, legfeljebb a civil szervezet profilját ismerve lesznek tippjeink, nekem is volt, nem jött be, gugliznom kellett, ez van. Messze járok vajon az igazságtól, ha merem azt gondolni, hogy az említett akcióban leginkább maga a civil szervezet neve volt az üzenet? Erről most nem kell szavazni. El kellene fogadni, hogy ott vannak, erősek, hatalmuk van, letagadhatatlanul.
A civil aktivitás, a civil szervezetek önmagukban véve se nem jó, se nem rossz dolgok, hanem egy olyasvalami, ami van és számolni érdemes vele. Néhány lényeges jellemzője: az angol nevéből (non-governmental organization, NGO) adódik a végzete is. A civil szervezet egy olyan jószág, ami független a mindenféle kormányoktól, és tipikusan igyekszik független maradni a piactól is, így adott esetben komoly ellenerőt tud felmutatni mind az állam, mind a piac túlhatalmával szemben. Nemzetközi felmérésekben időnként felteszik azt a kérdést, hogy az emberek mennyire bíznak abban, hogy a felsorolt intézmények a társadalom érdekében működnek, és ennek a bizalmi rangsornak igencsak az elején szerepelnek a civilek szervezetei, mondjuk egy tizenhetes listán úgy tizenöt helyet verve a törvényhozásra. De előzik a kormányt is, a rendőrséget, a vallási intézményeket, valamint a nemzeti- és a globális vállaltokat is.
A civil szervezetek közül jó néhány globalizáltan működik, és mint azt a nyitópélda is illusztrálja, többnyire ívesen pottyantanak a nemzetállamok szuverenitására, amivel a nemzetállamok többnyire akkor sem tudnak mit kezdeni, ha a fejük tetejére állnak, szóval a szuverenitás-fétisiszták számára van egy rossz hírem.
Mindeközben Magyarországon…
A szokásos ambivalencia. Nem merném venni a bátorságot, hogy
átfogó képet adjak a hazai civil társadalomról, inkább a benyomásaimat osztanám
meg, lehet vitatni, pontosítani, kiegészíteni, bár cáfolni is lehetne egyes
megállapításaimat, én örülnék neki a legjobban.
Na, szóval, azt látom, hogy ami működik, az többnyire azért működik, mert sokan
a működtetői közül lényegében véve ebből élnek meg, és mivel többé-kevésbé jól
is csinálják azt, amit, így a társadalom is elfogadja, mert neki is
csurran-csöppen valami. Egy példa, hátha így érthetőbb lesz: Magyar Póni
Szövetség Egyesület.
Érdekesebb azonban az a kérdés, hogy ami nem működik az vajon miért nem.
Picit úgy jártunk ezzel is, mint sok minden mással, szenvedjük annak a következményeit, hogy a civilség (mint sok minden más) nem organikusan alakult ki nálunk, hanem az állam a rendszerváltást követően úgy gondolta, hogy egy tisztességes társadalmi berendezkedéshez a civil szervezetek is hozzátartoznak, ezért suhintott egyet a varázspálcájával, legyenek civil szervezetek, mondta, és évek alatt adott rá néhány tízmilliárd forintot. Ez szerintem nem volt egy túl átgondolt stratégia. Váradi Balázs A kincsek átka című írásában azt próbálja meg körüljárni, hogy vajon egyértelműen javít-e egy közösség helyzetén a talált pénz:
Tekintve, hogy az állam jelentős, nem egyéni produktív munkából származó bevételek fölött diszponál, az ország értékteremtésre alkalmas lakosságának és vállalatainak jó része járadékvadászattal fog foglalkozni, azaz az állam jól tejelő emlőire cuppan rá, és idejét és találékonyságát nem a piacon beárazott termékek, szolgáltatások, alkotások előállítására, hanem az ásványkincsekből fakadó bevétel közvetlen vagy közvetett elsajátítására illetve az értük való marakodásra fordítja.
Ugyanez a csábítás a járadékok törvénytelen vadászatára is csábít, így nagyobb lesz a társadalom szövetét szétziláló korrupció.
A hasznot hajtó erőforrások állami ellenőrzése olyan termelőszektorok működésébe vonja be az államot, ahol annak megjelenése versenytorzító, káros hatásokkal jár.
Mutatis mutandis: a civil szervezeteknek szánt pénzek nem elsősorban a civil szervezetek létrehozására és minél jobb működtetésére sarkallta a polgárokat, hanem sokkal inkább a járadékvadászatra. Vállalkozások tucatjai éltek/élnek meg remekül abból, hogy ezeket a pénzeket – igen sokszor még csak a látszatra sem adva – magánzsebekbe transzferálják. Cuslágék? Ugyan, az csak a jéghegy csúcsa, mondom, itt az utóbbi években több tízmilliárd lett elpályáztatgatva az állam által. „Élelmes” kvázi-vállalkozók szakmányban alakítgatták meg a mindenféle kamuszervezeteket, írták a kamupályázatokat, és hála a mindig kéznél lévő hasznos hülyéknek némi kamutevékenységgel még a látszatát is megteremtették időnként annak, hogy kéremszépen, itt valamiféle ténylegesen civil tevékenység zajlik.
A szokásos magyar léthazugság, mert egészen természetes immár, hogy igazságaink igazságaink ellen működnek, hogy úgyszólván hazugságaink működnek igazságaink helyett, sőt gyanánt.
Pár évvel ezelőtt nekem is megadatott a szerencse: hasznos hülye lehettem. Nehéz lesz úgy elmesélni, hogy lehetőleg senkit ne bántsak meg, a lényeg az, hogy civilkedve sikerült aktívan részt vennem egy olyan akcióban, amelyiknek az egyedüli értelme az volt, hogy sikeresen eltapsoltunk tízmillió forint közpénzt, alsó becslés, és még csak nem is élveztem igazán. A pénz zöme a Szociális És Mittoménmilyenügyi Minisztériumtól lett pályázva, volt nekik keretük vastagon (2008 kora őszén kaptuk meg a pénzt, válság? milyen válság???) ilyen „tegyünk közösen a tohuvabohu ellen”-civilkedésekre. Kéretik lábujjhegyen komcsizni, a pályázó egy egyházközség volt, a tízmillió kisebbik része pedig magától az egyháztól (történelmi, magyar) jött. Akció: egy konferencia szervezése. Cél: ma sem tudom. Komolyan. A mai napig sem voltam képes megérteni, hogy mi is lett volna az akció deklarált célja. Mondom, a deklarált! Figyelemmel arra, hogy többször, hosszú órákon keresztül faggattam erről a főszervezőt azért ez nem semmi.
Ez azért volt vicces, mert az én feladatom ebben az akcióban
a konferencia honlapjának az elkészítése volt, oda meg csak illett volna
legalább pár szóban bullshitelni valamit arról, hogy mi a répát is akarunk. Na,
erről nem bírtam kipasszírozni a főszervezőből egyetlen, közepesen bővített
mondatot sem! Odaírtam hát, hogy várunk mindenkit, aki közösen akar tenni a
tohuvabohu ellen.
Feladatom része volt egy regisztrációs felület megcsinálása, valamint a
regisztrációk fogadása, visszajelzések, egyszerűbb, ha azt írom, hogy a teljes
informatikai háttere a szervezésnek nálam volt.
Kicsit szkeptikus voltam, ki a franc akarhat eljönni egy ilyen konferenciára, gondoltam, de aztán lepődtem ám akkorákat, hogy csak na. Rá kellett döbbenjek, hogy ez egy működő iparág. Elsőre a Magyarország határain belül világhírű előadókból ábrándultam ki. Hát bazze, ezek ilyesmikből élnek! Arra megy ki közöttük a verseny, hogy kinek sikerül több ilyen konferenciát megcsípnie (igen, ez nekik nettó+áfa+költségtérítés), ahol is előadhatja valamelyik több éves hakniját, plusz ugye a járulékos önfényezés. Csináltak már önök honlapot? Értenek hozzá? Mert én nem igazán, póverjúzer, vagy hogy hívják az ilyent, van némi tudásom róla, meg pici rutinom is, kicsit féltem is, hogy le tudom-e gyűrni műszakilag a legyűrendőket, de itt is kiderült, hogy pofon jönni másik irányból. Műszakilag egészen jól összejött minden, tán még a dezájnba se nagyon lehetett belekötni, hanem a tartalom, na, azt megszenvedtem. A méltán híres előadók kötelessége lett volna ugyanis eljuttatni hozzám az alábbiakat:
- -egy darab önarckép
-egy rövidke szakmai önéletrajz
-egy kábé egyképernyőnyi összefoglaló a tervezett
előadásról
Kaptam én 20x30 pixeles, olyan 8 kilobájtnyi méretű egész alakos képet, hogy abból majd kivágom a 260x340 pixelesre tervezett arcképet, három gondolatjel mögé odalökött kábé tizenöt szót az előadásról, mellé tolsztoji terjedelmű bemutatkozást, szóval ha egy méltán hírest tisztelni szeretnének hosszabb távon is, akkor kerüljék el velük a személyes kontaktusnak még a lehetőségét is.
Mindegy, a végén valahogyan összehazudtam (úgyszólván), és ekkor jött a második megdöbben. Dőltek a jelentkezők. Nagyon. Szinte napok alatt beteltek a helyek, várólistákat kellett nyissak! Újfent kiderült, hogy ez egy rettenetesen működő iparág. Tudják kik közül került ki a résztvevők zöme? A mindenféle intézmények (rendőrség, önkormányzat, megyei önkormányzat, iskolák, ésatöbbi) illetékes előadóiból, főelőadóiból és kiemelt főelőadóiból. Ilyenekből annyi van, mint a tenger. Volt olyan, hogy egyetlen intézménytől a teljes hierarchia bejelentkezett: előadó, főelőadó, kiemelt főelőadó, összesen öt fő, nem tudom, említettem-e már, hogy mindannyian ugyanattól az intézménytől.
Jut eszembe, ezeknek a tohuvabohu-ügyi közepesen kiemelteknek az útiköltséget és az egyéb költségeiket (a konferencia amúgy ingyenes volt) a küldő intézményük állta, ne találgassanak, azt is közpénzből.
A konferencia lezajlott, megkapta a maga tizenöt percnyi hírnevét, de azt nem tudom megmondani, hogy elérte-e a célját, mert nem tudom, hogy mi volt a célja. A háttéripar működtetése? Mert akkor igen. Ma már a kutya nem emlékszik az egészre, még a gugliból is alig lehet valamit kibányászni, de a honlapról megőriztem egy tükröt. Jó az. Időnként belenézek, szolidan szemen köpöm magam, és megfogadom, hogy soha többet nem leszek hasznos hülye.
Írja Babarczy Eszter a HVG-ben (és nem csak ott), hogy a negyven évesnél öregebbek leírhatóak, mert: A tanítványaim jelentős része az életben nem hajlandó senkire sem szavazni, aki elmúlt negyven. Undorodnak – és joggal – attól, ami eddig a magyar politikában zajlott. Te engem levéneztél??? Nevezd meg a segédeidet!!! Félretéve a viccet, tényleg nem tartom túl szerencsés dolognak ezt a kor-fétist. Egy újabb hamis dichotómia lenne belőle csak, 40 év alattiak jók/fölöttiek rosszak, punktum! Hát, a fene tudja. Az én egyik gyermekem az ország egyik patinás egyetemén (szeretjük a jelzős szerkezeteket) 4000, azaz négyezer forintot kapott az elmúlt félévben azért, mert civilkedett. Van ott erre ugyanis egy keret, amit – ha már van – el kell költeni. Nagy kínkeservesen kitalálnak hát mindenféle kamu szakköröket, és egy ideig még az volt, hogy a pénzt csak valamiféle kamutevékenység kapcsán (értsd: le kellett papírozni) lehetett csak elkölteni. Most újítottak: ennyi „jár” az adott szakkörnek, ennyi tagja van, egy egyszerű osztási művelet után már utalják is a pénzt a diákok számlájára. Az állam pénzt ad arra a diákoknak, hogy civilnek hazudják magukat érte cserébe, és a diákok még csak nem is értik, hogy mi lehet ezzel a baj. Ha mi, őskövületek nem magyarázzuk el nekik, nem próbáljuk meg megérteni, hogy mi a francért nem működik jól a dolog, akkor miben reménykedünk? |
Kéne valami jó befejezés, de nem nagyon tudok mit írni. Jó lenne, ha civilkednénk, jó lenne, ha lenne erős civil társadalom Magyarországon, mert civilkedni jó dolog, ezt nagyon sok kutatás eléggé hihető módon alátámasztja, jó lenne, ha az állam és a piac hatalmát egy, az előbbi kettőtől független hatalom "kóstolgatná" (igen, a civil szervezeteknek is van hatalmuk, erről szólt a Greenpeace-bevezető), de hogy ez hogyan és miként tudna kevésbé hazug módon működni Magyarorszgon, azt sajnos én sem tudom.
Féligazságokat sejtek, például azt, hogy az államot jelenleg ebből nagyon erősen ki kéne hagyni a milliárdjaival együtt, és hogy valahol inkább nekünk, polgároknak kéne felemelnünk a seggünket a székről, valamint – horribile dictu! – alkalomadtán a zsebünkbe is nyúlnunk, mert ha nekünk annyira nem fontos, hogy áldozzunk is rá, akkor talán egyáltalán nem is fontos és ebben az esetben meg is érdemeljük azt, amit kapunk, de a „hogyan”-t én sem tudom. Talán a hazugságok megtagadása, az lehetne egy első lépés.
Van kedvük beszélgetni róla?