Ez a médiakérdés, ez olyan huszadrangú valami. Nem is érti az egyszeri politikai elemző, hogy a francba lehet ilyen pimf, huszadrangú dolgon úgy eltanyázni, ahogyan azt az aktuális magyar hatalom volt szíves bemutatni.
Kedves Olvasó, jöjjön hát a szokásos példabeszéd!
1981. július 17-én nagy buli volt a Kansas City-i Hyatt Regency hotel átriumában. Az egy évvel azelőtt átadott épületben közel 2000 ember mulatott, táncolt, és ezek közül néhányan a második és negyedik emeleteket összekötő, az átriumot átszelő függőhidakon. Ez a két „híd” egymás fölött volt, arról pedig hogy a helyükön is maradjanak három pár, a mennyezetről belógatott vasrúdnak kellett volna gondoskodnia.
De nem gondoskodott. A negyvenedrangú csavar és alátét kiszakadt a huszadrangú zártszelvényből, a lezuhanó átjárók 114 ember halálát és 200 ember súlyos sérülését okozták. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy a baleset elsődleges oka az ábrán látható, utólagos módosítás volt.
Az eredeti terv szerint annak a bizonyos csavarnak és alátétnek egyszeres terhelést kellett volna elviselnie, de a módosítás után ez megduplázódott, így már mind a két átjáró terhe azt az egy szem csavart húzta.
A vizsgálat megállapította, hogy huszadrangú problémák sora vezetett el a balesethez. A tervező nem gondolt bele abba, hogy milyen nehézségekkel fog találkozni a kivitelező a megvalósítás közben, ő csak odarajzolta azt a csavaranyát az egy darabból álló rúdra, és különösebben nem foglalkozott vele, hogyan is fogják azt a valóságban odatenni. Amikor elküldték neki a változtatás dokumentációját, azt minden további nélkül tudomásul vette, eszébe se jutott ellenőrizni. Az építők az építés közben jelezték, hogy a híd nagyon mozog, amire az volt a válasz, hogy jó, akkor szállítsátok más útvonalon az építőanyagot. Érdekes még, hogy a függőhidak tervezésekor egyáltalán nem is végeztek statikai számításokat, az utólagos kalkulációk pedig arra jutottak, hogy még az eredeti tervek szerinti hidak is csak a szabványban előírt terhek mintegy kétharmadát bírták volna el (ekkora túlterhelés elvileg még belefért volna, jó eséllyel nem szakad le a híd, ha nem térnek el a tervektől).
A légikatasztrófák vizsgálatakor is igen gyakran jutnak arra a megállapításra, hogy nem egyetlen, borzasztóan súlyos hiba okozta a tragédiát, hanem több, nem ritkán huszadrangú probléma együttese.
Van vidámabb példám is, egy vicc:
— János bácsi, tényleg olyan szép ez az ötven év, békében, egyetértésben, de valóban nem voltak egyáltalán vitáik?
— Ó, nem, mi már rögtön az elején megegyeztünk, hogy a fontos kérdésekben én döntök, míg a lényegtelen, huszadrangú problémákban a feleségem… nahát, most, hogy jobban belegondolok, nekünk az elmúlt ötven évben mindig csak huszadrangú problémáink voltak!
Megy a szemforgatás, hogy a világ bánt minket a médiatörvény miatt, és hogy ez mekkora egy igazságtalanság már. Nem tudom. Még az is lehet, hogy igazságtalan — már nem a támadás ténye, hanem a hevessége. Ha csak a médiatörvény lenne, akkor tényleg sokkal neccesebb lenne ez a vita, de a szemforgatóknak elmondanám, hogy nem csak ez van. Hanem volt ott még jónéhány huszadrangú ügy is, emberkedés az IMF-delegációval, a NENYI, az MNB kóstolgatása, mindenféle különadók, a nyugdíjvédelem magyar minősége, az alkotmány körüli matatások, ésatöbbi, szóval tessék már végre rájönni, hogy az ilyesmi olyan, hogy összeadódik. Könyörtelenül.
No meg ez az eszelős hatalmi harácsolás. Mégis, mi a francokat lehetne erről gondolni? Hogy á, nem kell félni, mert Orbánnak csak arra kell a teljhatalom, hogy csokorba kösse és a kredencét díszítse vele? Nyavalyát! Orbánéknak a hatalom nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a vízióikat megvalósítsák, a társadalomra mindenáron rákényszerítsék. Ezzel nekem két problémám is lenne. Egyrészt az ilyen megváltások igen ritkán működnek, másrészt pedig az orbáni víziótól engem enyhén kiráz a hideg. Olyan nagyon nehéz azt elképzelni, hogy az európai politikusokat, közvélemény-formálókat is kirázza?
És hogy a médiatörvény az nem annyira egy huszadrangú probléma az ő szemükben, hanem sokkal inkább egy casus belli? Az orbánizmussal, az orbáni vízióval szembeni harchoz. Mit lehet erre mondani? Hogy Orbán alapvetően jót akar? Én ezt készséggel el is fogadom, de a létezés magyar minőségén túl van úgy, hogy a hogyanra is rákérdeznek a polgárok. Mit lehet arról tudni, hogy Orbán úgy nagyvonalakban mit akar? Semmit. Analogikus és érthetetlen szóképeket ismételgetnek öncélúan, kaptunk nenyit, Szíjjártót undorodásig, Selmeczit és kacsaseggét doszt, de ez mind-mind egy rakás szar volt, finomabban mondva primitív kommunikációs trükk. Hazai fogyasztásra, a mi parasztjainknak (kopirájt Kövér László) elmegy, de ezek a kurva európaiak nem hatódnak meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől, a nyugdíjtőzsdétől, a nemzeti konzultációtól és a többi maszlagtól, hanem visszakérdeznek: what does „nyugdíjtőzsde” mean?
Ha ezekre a visszakérdezésekre sorra nem tudnak egy-egy értelmes választ adni, akkor a külföldi arra fog gondolni, amire én is: jelesül, hogy nincs is válasz — vagy ha van, akkor miért nem akarják elmondani?
Tényleg, vajon miért nem?
