Románia egy nagyobbacska ország, két és fél Magyarországnyi területtel, körülbelül 21,5 millió lakossal. Nehéz őket megszámolni, állandóan izegnek-mozognak, állítólag több milliónyi román él szerte Európában és a világban, de ez nem lényeges, sokan vannak, a húszmillió is duplája a magyar lakosság számának.
GDP-t valamivel többet termel, mint Magyarország, bár ha ezt egy főre vetítjük, már nem is. Viszont erős hendikeppel indultak a legújabbkori futóversenyben, sokat kellett (és még kell is) behozzanak, és lássuk be, nincs semmi okunk azt hinni, hogy esélytelenek a hátrányuk ledolgozására.
Románia az Európai Unió valamint a NATO tagja, Magyarországgal együtt.
Romániának van egy nemzeti ünnepe: december elsején olyan eseményre emlékeznek, amelyet mi, magyarok nem tartottunk olyan nagyon örvendetesnek.
Ilyen ünnepi alkalmakkor (ahogyan az a világban szokás) a nagykövetségek, külföldön működő román kulturális intézetek rendeznek valamiféle kis fogadásszerűséget, jellemzően valami illusztrisabb helyen, idén nálunk úgy alakult, hogy a Nemzeti Színház ad helyet ennek.
Hogy ez miért lett így, ki találta ki, ki kivel beszélte — vagy éppen nem beszélte — meg, nem érdekel. Illetve itt és most nem érdekel,:a lényeg, hogy bejelentették, világgá kürtölték a hírt, miszerint lesz, és valami olyasmiért lesz, amit mifelénk csak valamilyen európai nyelvre lefordítva lehet megérteni.
Szóval tegnapelőtt bejelentették, de nálunk ez francokat se jelent, amit szépen igazol az, hogy tegnap már vissza is táncoltak: nem, a rendezvény mégsem a Nemzeti Színházban lesz.
Miért is?
Mert Semjénnek nem tetszik, azért. Alföldi Róbert pedig Semjénéktől kapja Érisz almáját, ez van. Ebben az országban már megint a kacsa segge mondja meg, hogy ki mit gondoljon egy dologról.
Románia lakossága nem heterogén, él ott vagy másfélmillió magyar is. Mindenféle cicaharcokat vívnak, van például egy furcsa nevű település, Câmpia Turzii, ahol nem él olyan túl sok magyar, de szerették volna, ha a település nevét magyarul is kiírják: Aranyosgyéres. Ez ellen a románok berzenkednek, hivatkoznak mindenfélére. Hagyjuk, meséje mindenkinek van, és úgyis a saját meséjére esküszik mindenki.
Az olyan, még lényegtelenebb cicaharcokat, mint a romániai magyarok magyar nyelvű oktatása a kiscsoporttól a péhádéig éppen csak megemlítem. Az ilyesmire nálunk nem érdemes odafigyelni, az ő dolguk, oldják meg maguk, nekünk Semjénünk és KDNP-nk van, mi azokra figyelünk, hurrá.
A budapesti román nagykövet megkérdezhetne pár nemsemjént is erről a Nemzeti Színházas afférről. Például az Európai Unió január elsejétől hivatalába lépő soros elnökét, valami Orbánnak hívják és most éppen Magyarország miniszterelnöke. Biztosan el tudná magyarázni, hogy hogyan illeszkedik ez a gesztus annak a közösségnek az értékrendjébe, amelyiket egy fél évig elnökölni fog. Van nekünk egy köztársasági elnökünk is, de ha javasolhatom, azt inkább ne kérdezze: nem nagyon tud szegény se írni, se beszélni, kíméljük.
Valamint és nem utolsó sorban, jó lenne, ha megüzenné haza, a többi románnak, hogy legyenek türelemmel, ez most egy ilyen ország, cseperedik éppen felfelé és most dackorszakba lépett. Nem lenne jó, ha ebből a román zemberek (Sabin Gherman fordításában: boborul) téves következtetéseket vonnának le, és valamiféle ellendaccal válaszolnának. Tudom, nekik is van most kismillió bajuk, és ilyenkor egy kézreálló ellenségkép olyan jól jön, mint egy falat pacalleves, de talán mégsem kéne.
Mint ahogyan azt sem kéne, hogy nekünk egyfeszt a semjének mondják meg, hogy mit is gondoljunk miről.
Elegem van ebből a Magyarországból. A semjénekből és a kacsa seggéből. A magyar Miticákból.
