A Schweitzer-verseny a világ legnehezebb matematikaversenye. Tíz (néha tizenkét) matematikafeladatot tűznek ki, amin tíz napig lehet gondolkozni. Valamennyi magyar egyetem valamennyi évfolyama egy kategóriában indul. Ez egy igazi hungarikum. A győztesek és a helyezettek között ott volt a huszadik század második felének szinte összes jelentős magyar matematikusa T. Sós Verától Lovász Lászlóig, Ruzsa Imrétől Kollár Jánosig.
A Schweitzer-verseny alatt megállt az élet az egyetemen. Emlékszem, telefonon hívtak fel, kérdezték, hogy állok, és idegesítő módon tájékoztattak róla, hogy a többiek hogyan állnak. Az ember reggel felkelt, és késő estig csak dolgozott.
Az első évben annak örültem, hogy egyáltalán képes voltam majdnem minden feladatot pár nap könyvtárazás után megérteni. A feladatok egyáltalán nem tükrözték a "hivatalos" tananyagot, néha bele kellett tanulni valamibe, hogy esélyünk legyen a megoldásra. Ez volt a Nagy Kihívás, a Nagy Próbatétel. Ötödévesen éreztem némi esélyt a győzelemre. Nem sokat, de valamennyit. Soha életemben nem küzdöttem annyira, kikapcsoltam mindent az életemből, csak a tíz feladat maradt. Mindent megcsináltam, kivéve az egyik példa felét. Végül második lettem, de olyan boldog nagyon kevésszer voltam az életemben.
A tegnapi adatok szerint az idei Schweitzer-versenyre Magyarország valamennyi felsőoktatási intézményéből összesen NÉGYen adtak be megoldásokat. Négyen. Valami elmúlt. A Nagy Kihívás, a Nagy Próbatétel már csak négy embert vonzott ebben az országban.
Valami nincs jól. Valami nagyon nincs jól.
