Mondja Viktor Jerofejev (Az élet európai értelme), és ennek a horizontálisságnak a szörnyű hozadéka a kultúra hierarchikusságának elvesztése. A kultúra, ez a decens középpolgár őkelme hierarchikus volt, de ebben az évezredvégi katyvaszban ez a kultúra leugrott egy snapszra valamelyik decens évezredvégi talponállóba, és valahogyan elveszerintette azt, mint nagyapám a collstokját. Volt-nincs, ami nagyapámat arra sarkallta, hogy igyon még pár pohárral, mert úgy azért csak könnyebb elviselni nagyanyám rosszalló tekintetét.
De vajon tényleg elveszett-e?
Gyanúm szerint megvan az, csak éppen kicsit másként néz ki. A világban is, de nálunk méginkább.
A kulturális fogyasztás rétegződésére pár mainstream vélemény szerint meghatározóan hat a társadalmi rétegződés, tehát osztály- és státusjellemzőink alapján faljuk azt, amit. Néhány ugyancsak mainstream vélemény szerint ez nincs így, míg mások szerint így van, de nem ennyire közvetlenül, szóval döntse el ezt a vitát az, aki ezért pénzt kap.
Az viszont nehezen vitatható, hogy a hazai kulturális fogyasztást a rendszerváltás előtt egy erősen elitista társadalmi szemlélet strukturálta, és még elég sokan élünk azok közül, akiket a kulturális dominanciára (és persze minden fajta dominanciára) nagy hangsúlyt fektető társadalmi berendezkedés szocializált.
Megszoktuk, hogy ami eljut elit tekinteteink elé, az a hierarchia kacskaringóiban megvívta a maga nemes (irónia volt) harcát, így a gagyi, a talmi, a silány a szemünk elé sem kerülhet, és mivel nem láttuk, akár azt is gondolhattuk, hogy nem is létezik. Persze ettől még a tömegkultúra élt és virult, a horizontális szegmentáció megvolt akkor is, csak bizonyos okok miatt a horizontális szakaszok szépen elvoltak egymás mellett, a legelők nem csúsztak egybe.
Ezen bizonyos okok egyike a kultúra hozzáférési csatornáinak kevéssé horizontális volta volt. Még a ’80-as években is nem csekély kihívással nézett szembe az, aki kisded gondolatait szerette volna megosztani a közzel (mondjuk, hasonlóan ahhoz, ahogyan én most Önökkel). Egy napilap, folyóirat, periodika, könyv kiadása még akkor is jelentős akadálya volt a gondolat megosztásának, ha eltekintünk az ideológiai korlátoktól — bőven elég csak arra gondolni, hogy mi pénzbe lenne akár csak ezer példányban is kiadni a Vincentet, mondjuk hetente.
A tévé, a rádió úgyszintén hierarchizált, hiszen alig volt pár óra műsoridő, erősen kellett versenyezni, hogy ebbe bekerülhessenek milliók kisded gondolatai is. A szelekció tehát részben a szűkös és korlátozott erőforrások következménye volt.
Önmaga a rendszerváltás talán el se hozta volna a ma oly sokat szidott változást, legfeljebb a társadalom átstrukturálódásával némileg megváltozott volna az elitkultúra. A társadalmi átalakulások azonban egybeestek egy, akár forradalminak is nevezhető műszaki-technikai átalakulással is. Ez leginkább a kultúra előállításának csatornáira hatott nagyon erősen: ma már szinte fillérekből és közel nulla tudással előállíthatok és közzé tehetek kisded gondolatokat, ráadásul fullextrás módon, síppal, dobbal, nádi hegedűvel (ide is csak azért nem illesztek be egy videót, mert lusta vagyok).
A társadalmi változás, a demokratizálódás hatására ezzel a lehetőséggel egyre több ember szeretne is élni. Nincs is ebben semmi rossz, hiszen mindannyian mélyen hisszük, hogy a mi saját kisded gondolatunk halálosan fontos és értékes, és azt nekünk minden áron meg is kell osztanunk mindenkivel. A technika ezt el is bírja, egy terabájttal több vagy kevesebb, mondd már — hanem az ember, na, az nem bírja. Jó dolog az, hogy van naponta százezer zseniálisabbnál zseniálisabb, egyénileg megosztott kisded gondolat, de az ember kapacitása sajnos korlátos maradt, így a szelekció igénye vitathatatlanul legitim igény.
Kisded gondolatom szerint tehát nem maga a kultúra vált horizontálisssá olyan értelemben, hogy ezzel egyúttal megszűnt volna a hierarchizáltsága is, hanem inkább a hozzáférésünket meghatározó mechanizmusok alakultak át. Ma már mások hierarchizálnak, mint húsz éve.
Erre egy igen kézenfekvő példa pont a blogvilág: bárki megírhatja a maga Világmegváltó Okosságát, de az, hogy ezt az okosságot három vagy harmincezer ember olvassa-e el, lényegében azon múlik, hogy kiteszi-e az adott posztot egy szerkesztő valamiféle főoldalra. És itt jön egy feneség, jelesül, hogy milyen szempontok alapján szelektál az a bizonyos szerkesztő. Gondoljunk bele, mik az ő szempontjai? Messze járok-e az igazságtól, ha úgy vélem, hogy az olvasottság, a kattintások száma?
Ez már adja is a következő problémát. Az ember olyan, hogy figyelme jellemzően a szokatlan, az újszerű, a meglepő információkkal fogható meg, így a verseny jó eséllyel ebbe az irányba tolódik el, már ha egyáltalán van itt értelme a jövő időnek. Ez igen nehéz kihívás elé állítja azokat, akik a régi hierarchizáló mechanizmusokhoz szocializálódtak. Sokan közülük még azt hiszik, az ő tekintélyük, autoritásuk elég ahhoz, hogy az adott kérdésben az ő, valóban minőségi és kiérlelt véleményük legyen a meghatározó — eközben a fiatalabbak és a változás lényegét jobban átlátók közül némely fél-, de nem ritkán semmi tudású nyikhajok boldogan használják kifelé a rendszernek azt a tulajdonságát, hogy az érdekesebb, újszerűbb, satöbbi információkra jobban figyelünk. Mondd el magadról párszor, hogy világhírű közgazdász vagy, mondd el, hogy Magyarország minden baját megoldhatnánk gyümölcsfák ültetésével és gyógyfürdőkkel: jó eséllyel sztár leszel. És mindig lesz olyan fél- vagy tán semmi tudású nyikhaj, aki sztár akar lenni.
Biztató, hogy nem nagyon látni olyan törvényszerűséget, amely kizárná, hogy komoly tudású emberek meg tudják fogalmazni a véleményüket úgy, hogy az komoly maradjon, de egyúttal eleget tegyen az új hierarchizálók elvárásainak is. Érdekesen, izgalmasan, de egyúttal értelmesen is mondjunk véleményt — és legyünk türelmesek, mert egy-egy új struktúra nem percek alatt és pláne nem fájdalommentesen alakul ki.
Kell félni, fájni fog.
