A maszopos-szadeszes budapesti koalíció húsz éves, holnap véget érő tevékenységét összegezve meg kell állapítsuk, hogy nem volt hatékony. Iszonyatos pénzeket költöttek el különféle beruházásokra, miközben nem törődtek a fenntartással, és hagyták lerohadni a meglévő értékeket — legyen szó akár az ingatlanokról, akár az ingó vagyontárgyakról (járműpark pl.). A beruházásokat legyen szó akár az ingatlanokról, akár az ingó vagyontárgyakról (járműpark pl.) — végig botrányok kísérték, több üzleti megállapodás (hidak felújításai, Combino villamosok, Alstom szerelvények, sőt, maga a teljes 4-es metró stb. stb.) szakmailag egyértelműen, sőt, primitíven elhibázottnak bizonyult, és valahogy mindig a fővárost érte tetemes anyagi kár. Felelősségre egyikért sem vontak senkit, de közben látványosan meggazdagodott a főváros több vezetője (hangsúlyosan közéjük értve magát a főpolgármestert).
Nem, még utalni sem szeretnék olyasmire, hogy ne lettek volna botránymentes, célszerűen tervezett és jól végrehajtott beruházások. Voltak ilyenek. De a kimúló koalíció nem ezzel írja be nevét a történelemkönyvbe, hanem a közgazdaságtan forradalmi megújításával. Tevékenységük emblematikus jellemzője egy új közgazdasági alapfogalom: az elvett érték megteremtése.
Az elvett értéket pont úgy állítjuk elő, mint a hozzáadottat: veszünk egy csomó mindenfélét, és összedolgozzuk őket, új minőséget állítva elő. Már Arisztotelész megírta, hogy az egész több, mint a részek összessége, és ez számtalanszor beigazolódott azóta. Egészen Demszky Gáborig. Demszy az, akinek sikerült olyan egészeket teremtenie, amelyek kevesebbek részeik összegénél. Beosztottai szorgos munkával, időt és fáradságot kímélve, nap mint nap rontottak valamit a város állapotán. Nem hibákkal, nem tévedésekkel: akarva, emelt fejjel, az igazak hitével. Az eredményt láthatjuk.
Megelégszem két példával: az utak és a buszok kijelzőinek állapotával. Nem mintha nem lennének még ilyenek zucatjával, de negem ezek bosszantanak a leginkább.
A világ boldogabb részein a városokat úgy fejlesztik, hogy egyebek között könnyebben átjárhatóvá teszik őket. Egyenesítik, szélesítik az utakat, több szinten közlekednek; mindent megtesznek annak érdekében, hogy a város könnyen átjárható legyen. A hálózatba szervezett közlekedési rendszer belépő pontjain parkolókat alakítanak ki, hogy ezekben az autóval érkezők átszállhassanak a tömegközlekedés járműveire. Ha meg akarják változtatni a városi forgalomban részt vevő közlekedési eszközök arányait, célzottan fejlesztenek az elterjeszteni kívánt jármű közlekedését segítve. A (bel)város körül, de közvetlen közelében elkerülő utakat építenek ki, hogy a várost átszelni kívánók a némileg hosszabb úton ugyan, de jóval gyorsabban juthassanak el céljukhoz.
Budapasten mindezidáig a fejlesztők fő tevékenysége az átjárhatóság nehezítése volt. Sávokat vettek el, járdaszigeteket építettek be, kanyargósítottak, hogy a város minél nehezebben átjárható legyen. A feléből-harmadából összállt rendszer belépő pontjaira tervezett parkolókat ("takarékosságból") meg sem építették, illetve építik (Kelenföldi pu.), a meglévőket pedig fizetőssé alakították (Népstadion). Mivel állítólag csökkenteni akarják a személygépkocsik arányát, minden lehetséges módon (a fentieken túl a sarkokon a járdák kanyarodást gátló kiszélesítésével, forgaloszabályozó intézkedésekkel stb.) gátolták, lassították azok közlekedését. Az M0 elkerülő utat viszont — állítólag néhány tucat ember tiltakozásának hatására — több kilométerrel kijjebb vitték. Ezzel gazdaságtalanná tették használatát sok, a városon átkelni kívánó autós számára. Az átvezető szakaszt ráterelték az M5 autópályára, ami nem bírja a terhelést, rajta rendszeresen fél órás sorok alakulnak ki.
Az átalakulások fő nyertese egyértelműen a műkő-lobby. A hagyományosan, fugázás nélkül, szorosan illesztve, homokba lerakott bazalt macskakövet laposabb, kisebb fajlagos tömegű, az úttest középvonalával párhuzamosan lerakott műkövekre cserélték. Ezek mondhatni, pillanatok alatt fordulnak ki helyükről, rosszabb esetben pár hónaponként újra kell rakni őket. A kerékpárutak aszfaltjának ilyen műkőre cserélése valóságos merénylet: az aszfalt sima, a műkő zötyög. A legkülönbözőbb útfelújítások közös jellemzőjelént az átkelőhelyeket kimélyítik, de nem építenek hozzájuk lefolyót: esős időben több, forgalmas kereszteződésen a gyalogosoknak és a biciklistáknak is bokáig érő (nem túzás!) vízben kell átkelniük.
Amikor én piciny gyermek voltam, a villamosok ablakaiban minden két ajtó között volt egy-egy egyszerű alumínium vályú: abba tették be (egy mozdulatta) az alapvető tudnivalókról tájékoztató táblát. Azon rajta volt a járat száma (jó nagy, az utca túloldaláról is olvasható számokkal), valamint a megállók sorrendje. A gyászos emlékű koalíció regnálása alatt ezeket először is ezekre a sárga pöttyös kijelzőkre cserélték. Ezek csak számai csak szemből, kedvező világításban olvashatők le. Mivel a régi táblákat leselejtezték, tartóikat leszerelték, a rövid buszok több mint felének oldalán semmi sem közli velem, hányas a járat. Olvasok a megállóban, befut a busz. Felkapom a fejem, de az eleje már elment mellettem. Előre kell szaladjak, hogy megnézzem, hányas — mármint ha működik a kijelző. Ezek a szerkezetek ugyanis — mint minden, amiben sok a mozgó alkatrész — gondos, állandó karbantartásra szorulnának Ennek hiányában mintegy egyharmaduk rossz; téves tartalmakat jelez.
A sárga pöttyösek csődjét alighanem belátva a BKV újabb nagy beruházással egy csomó járműbe azoknál jóval kisebb, de mozgó alkatrészt már egyáltalán nem tartalmazó, piros pöttyös elektronikus kijelzőket épített be. Ezeken lényegesen kevesebb információ fér el egyszerre, és azt is igen céltudatosan adagolják. Befut a villamos a magállóba, és én (a fenti esethez hasonlóan) későn kapom fel a fejem, tehát nem tudom, hányas jött (oldalról nem látszik). Fölszállok, és a kijelzőre meredek, az azonban nem vált: amíg a megállóban van, kizárólag annak nevét hajlandó mutatni (az egyetlen olyan információt, amit fölszállva egészen biztosan tudok). Aztán elindulok, és előbb-utőbb megtzdom, jófelé megyünk-e — nos, ehhez nem kell a kijelző, magamtól is látom, hogy kanyarodunk-e.
A piros pöttyösek csődjét alighanam belátva a BKV rászokott arra, hogy a régihez hasonló nagy, vacak, hajlékony műanyag táblákat dugdosson a járművek ablakaiba (mert vályújuk, az nincs). Ezekről a táblákról megtudhatjuk, mi a járat száma, és még a két végállomás is rajta van. A három beruházás összesített eredménye tehát a következőképpen néz ki:
* csökkent a közölt információ;
* romlott annak elhelyezése.
Unokáink is fizetni fogják...
