Van ez a távoli kis ország Dél-Amerikában: Uruguay. Az ember nem is gondolná mennyi hasonlóság, mennyi párhuzam van Magyarország és Uruguay között. Pedig rengeteg!

Kezdjük azzal, hogy Uruguay is két nagyhatalom közé beékelődött ütközőállam, afféle "kompország" volt. Ennek megfelelően történelme a spanyol és a portugál hódítók között megvívott függetlenségi harcaival terhes. Egy kis nép a nagyhatalmak árnyékában. Ismerős ez valahonnan, ugye?

Folytatva a párhuzamokat, a Festett madarak folyója (= Uruguay), bármilyen piciny is szomszédaihoz viszonyítva, büszke és szebb napokat látott múltra tekint vissza. Egykori a régió mezőgazdasági nagyhatalma volt.

A dél-afrikai VB óta jóval közismertebb, hogy Uruguay himnuszát is egy magyar szerző, Debály Ferenc zenésítette meg (terveink szerint az ő élettörténetének később egy egész posztot szentelünk).

De a párhuzamok sora itt még korántsem ér véget! Kevesen tudják, hogy Uruguay teljes vasúthálózatát magyar mérnökök és szakemberek építették ki a múlt század első évtizedeiben. Olyannyira, hogy néhány évtizede még a vasutat is gyakran csak "ganznak" hívták. Merthogy a Ganz építette ki a vágányhálózatot és szállította a motorvonatokat, szerelvényeket. A hetvenes évek elején — a katonai puccsig — élénken kereskedtünk: szállítottuk az alkatrészeket, szerelvényeket. Ezek jó hírnevéhez sikeresen csatlakozott a MEDICOR és az Ikarusz is. Mert a magyar gyártmányok híre jó volt; megbízhatónak számítottak még a multikkal versengve is. Régen volt ez, talán igaz sem volt...

Ebben az időben Uruguayt még Dél-Amerika Svájcának is nevezték. De már nem sokáig.

Ha Uruguay és Magyarország, akkor: uruguayi magyarság. Nem lehet szó nélkül elmenni a mindössze 3,5 millió lakosú kis ország magyarsága mellett. A gazdasági válság és a nyomor elől menekülők találtak új hazát először ebben a távoli — de nagyon is európai — országban. Majd csatlakoztak hozzájuk a vasút építői, akik a harmincas évek sötétlő árnyékában érthetően nem tértek vissza Magyarországra. Maradtak, letelepedtek és családot alapítottak.

És Montevideóban* megalakították saját kezük munkájával az Uruguayi Magyar Otthont, aminek bejáratánál egy kőlap hirdeti: alatta az anyaföldről hozott rögök őrzik az óhaza emlékét. Az uruguayi magyarságról is írunk még posztot.

*Montevideo. Uruguay fővárosa ma 1,8 milliós nagyváros. Az ország lakosságának több mint a fele itt él. Nevéhez legendák kötődnek, ebből kettőt most itt elmesélek. Az egyik egy portugál hajós kissé erőltetettnek tűnő kiáltása az árbóckosárból: Monte video (hegyet látok!). Nem világos miért éppen latinul kiáltana egy közönséges matróz. A másik mítosz egy (valós) térképészeti jelölésből származtatja a főváros nevét: Monte VI de Oeste, vagyis a nyugati VI. hegy. Ebből lett aztán Montevideo. Kis hiba, hogy spanyolul ez "Monte VI. del Oeste" volna helyesen, ami alapján szerintem Montevidelonak kéne lennie...

Node ez a poszt nem véletlenül viseli magán a focitörténelem címkét. A fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy évtizedek óta makacsul tartja magát egy olyan legenda is, hogy az uruguayi futball történetében illusztris szerepet tölt be egy magyar gyökerekre visszatekintő csapat, a Danubio FC, vagyis a Duna FC.

Történetünkben ennek a legendának jártam utána.

Uruguay és Magyarország — sok egyéb mellett — a labdarúgásban is rokonlelkű. Régi idők nagy dicsőségei, a futball egykori nagyhatalmai voltunk. A Celeste éppen úgy, mint a magyar válogatott. 1930-ban és 1950-ben ("Maracanazo") világbajnokok lettek. Az első világtorna rendezői, az első világbajnokok. Mint apró nemzet, önbecsülésük és büszkeségük része a labdarúgás és annak gazdag hagyománya.

Egészen a nyári VB-ig nekik is a távoli múltba kellett visszatekinteniük régi dicsőségük felidézéséhez (e posztot eredetileg még tavasszal akartam megírni).

Talán a távolság teszi, de a magyar futballnak mindmáig nagy a tekintélye  Uruguayban. Azt is megkockáztatom: jobban megbecsülnek minket, a hírünket, a múltunkat, mint mi az övéket. Diadalok és nagy párharcok nem egyszer fonódtak össze e két nemzet történelmében. A legtöbben az 1954-es elődöntőt idézik fel. De van néhány, ennél kevésbé ismertebb epizód is az uruguayi-magyar focimúltban, amire itthon kevesen emlékeznek.

A Ferencváros

1929. júliusában a Ferencváros Dél-Amerikában túrázott. Vendéglátójuk a kétszeres olimpiai bajnok, világklasszisokkal teletűzdelt Uruguay válogatottja volt.

Egy évvel voltak a történelem első világbajnoksága előtt. Uruguay nemzeti tizenegye (La Celeste = égszínkék, ez a válogatott mez színe) a világ vezető futballnagyhatalma volt akkoriban.

Hazai pályán soha, senki nem győzte még le őket, ennek megfelelően el tudjuk képzelni, milyen kilátásokkal vágott neki a téli (igen: téli) barátságos meccsnek a túrázó Ferencváros.

Hogy az esemény nem volt jelentéktelen sörmecccs, azt az is bizonyítja, a találkozó kezdőrúgását maga a köztársasági elnök, Juan Campisteguy végezte el.

A Ferencváros a következő összeállításban lépett pályára:

Amsel - Hungler II, Papp - Furmann, Bukovi, Obitz - Rázsó, Takács II., Turai, Toldi, Kohut.

Az eredmény döbbenetes és világra szóló meglepetés lett. Rázsó, valamint Takács II két góljával a zöld-fehérek már a 23. percben 3:0-ra vezettek, a hazai válogatott pedig csak a mérkőzés utolsó tíz percében tért magához, de ez már későinek bizonyult.

Uruguay-Ferencváros = 2:3, először találtak legyőzőre hazai környezetben!

A montevideói történelmi győztesek

(Amsel, Furmann, Rázsó, Bukovi, Turai, Obitz, Hungler II., Toldi, Takács II, Kohut)

Egy héttel később a Celeste kiköszörülte a becsületén esett csorbát, amikor a visszavágón már 3:0-ra nyert a Fradi ellen. Az első nagy győzelem emlékét azonban ez már sosem tudta elhomályosítani.

1954-es VB elődöntő

A két kis ország, de futballnagyhatalom  következő "nagy találkozása". 1954. június 30-án, a VB-döntőbe jutásért.

Emlékezetes maradt mind nekünk, mind az uruknak... csak ellenkező előjellel. Ezután már csak két (barátságos) mérkőzés maradt a közös történelemből, miközben mindkét nemzet labdarúgása lassan, de biztosan megindult lefelé a csúcsról.

Magyar-uruguayi futballkapcsolatok

1961 decemberében az 1930-as VB-re épített stadionban, a Centenarioban, barátságos meccsen 1:1. Escalada szerezte meg a vezetést, Sólymosi egyenlített. A meccs utolsó percében — barátságos meccs ide vagy oda, Sasia leütötte a magyar gólszerzőt.

A következő év áprilisában az uruguayiak viszonozták látogatásunkat. A találkozó előtt Sólymosi és Sasia látványosan kibékült, majd a végeredmény ismét csak 1:1 lett (Silva, ill. Bozsik).

Még egy történelmi összefonódás: Bozsik Józsefnek ez volt a századik és egyben utolsó mérkőzése a nemzeti tizenegyben.

Megannyi emlékezetes pont után lássunk neki végre a Danubio FC eredetének.

A sok párhuzam és a magyar jelenlét ismeretében alapos volt a gyanú, hogy a Danubio alapításánál voltak magyar szálak is, erről azonban sem az internet végtelen tárháza, sem egyéb helyütt fellelhető adatok, sem pedig a Danubio történelme semmilyen utalást, nevet vagy fogódzót nem adott.

Pedig a Danubio FC egyike a nagy hagyományú uruguayi kluboknak. Az átlagos olvasó egy- (esetleg két) uruguayi egyesületet tud megnevezni: A Peñarol egyenértékű a Fradival. A legnépszerűbb és a legsikeresebb a történelmükben.

A sárga-feketék (vasutascsapat - és ez a veszély színe) 1900-ban szerezték első bajnoki címüket, és a tavalyi szezonnal bezárólag 46-szor végeztek az élen. Történelmükben felbukkan három magyar név is.

• 1943-ban Pedro de Hegedűs ült a kispadon (ezüstérem)
• 1949-51 között Hirschl Imre vezette a Schiaffino nevével fémjelzett csapatot, mérlege két aranyérem és egy ezüst. Hirschl 1956-ban még megtoldotta további egy bajnoki címmel sikereinek listáját a montevideóiaknál.
• A harmadik edző pedig Guttman Béla, aki 1962-ben segítette újabb trófeához a Peñarolt. Az MTK, egykori kalandos életű játékosa edzőként megfordult többek között az Újpest, a Honvéd, a Vasas, az osztrák válogatott, a Milan, a Benfica és a Porto kispadján is.

A másik nagy uruguayi egyesület a Nacional (a helyi Újpest), amely 42 bajnoki címével rögtön az örökranglista második helyén áll. A Nacionalnál sem vagyunk híján magyar vonatkozásnak: Américo Szigeti 1933-ban és 1934-ben ült a kék-fehérek kispadján. A Nacional mindkét alkalommal bajnok lett, de a második év végén már nem egykori honfitársunk volt az edző.

A két "nagycsapat" mögött jelentősen lemaradva következnek a riválisok, akik még beleszólhatnak a bajnoki trófeákért folyó versengésbe. Ahogy a skót bajnokságban a Celtic-Rangers mögött néha csúcsra juthat pl. a Dundee, úgy rivalizál egymással Uruguayban a Defensor és oknyomozásunk tárgya, a Danubio FC.

A Danubio FC

A pillanatnyi állás szerint a Defensor vezet négy bajnoki titulussal, ez eggyel több, mint amit a Danubio szerzett. Mégis, sok vonatkozásban a fekete-fehérben játszó Danubio a nyertes (szemben a helyi lila-fehérekkel). A Danubio ui. az egyetlen olyan uruguayi egyesület, amely az ország összes létező bajnokságában (osztályaiban) volt már bajnok.

Az 1932 március elsején alapított klub (a dátumra még visszatérünk) 1948-ra jut el az első osztályba. Mindjárt egy hőstettel mutatkoznak be, amikor legyőzik az abszolút esélyes Peñarolt, majd a bajnoki évad megszakadásakor (félbemaradt) a két nagycsapat mögött a harmadik helyen állnak.

1959-ben kiesnek, majd '61-ben visszaverekedik magukat az élvonalba, de a második évben ismét tizedik, utolsó helyen végeznek.

A "La Franja" (Danubio beceneve) véglegesen 1970-ben veti meg a lábát a legjobbak között. Azóta nincs első osztály Danubio nélkül és ez az aranykor kezdete.

1983-ban megnyerik az ún. Pre-Liguillát, ami talán a ligakupának felelhet meg leginkább. Történelmük első bajnoki címére 1988-ig kell várni, a következő évben pedig a Libertadores Kupa elődöntőjéig menetelnek, ahol a kolumbiai Medellín végül elüti őket a döntőbe jutástól.

2001-ben és 2002-ben a döntőben veszti el az újabb nagy lehetőséget a csapat, de 2004-ben már visszatérnek a csúcsra. Ismét bajnokok, majd a 2006/07-es idényben már a harmadik címüket szerzik meg, a végén egy tizenegyespárbajjal.

 (TV-ről felvett videó)

Ezen teljesítmények fényében a múlt század egyik legjelentősebb focicsapatának szavazták meg a Danubiót, az uruguayi foci történelmében.

A Danubio FC eredete

Gyökereik a nagy háború utáni korszakra nyúlnak vissza. Már tavaly júliusban (azóta fontolgatom e poszt megírását) feliratkoztam a Klub szurkolói hírlevelére, ahonnan sikerült aztán felvennem a kapcsolatot a Danubio honlapjának szerkesztőjével, Anibal Rey Bozzolóval, akivel innentől együtt kutattunk a magyar szál után, az egyesület múltjában. Így jutottunk el a kezdetekig.

Számos - azóta már eltűnt - egyesület alakult és kezdte meg bizonytalan lépéseit a labdarúgásban a huszas/harmincas évek Uruguayában. Ezek egyike egy gyerekcsapat volt, az Escuela de Nicaragua iskola tanulói, akik saját, önálló csapatra vágytak.

A válogatott 1924-es és 1928-as olimpiai, majd 1930-as világbajnoki győzelme után a foci mindennél fontosabbá vált ebben a kis országban. Egyetlen pályán, az Alférez Real utcai telepen végül ezek a fiatalok vetették meg a lábukat. 1932-ben aztán, pontosan az iskolai év kezdetével megalakult a Danubio FC.

Az iskolai csapatnak - finoman is szólva - nem voltak széles anyagi lehetőségei. Így lett fehér a mezük, melyre a gyűléseknek lakásában otthont adó alapító, doña María Lazaroff minden felsőre, a szív magasságában, egy fekete szimbólumot varrt. A Danubio színei mindmáig a fekete és a fehér.

A Lazaroff család tehát ott bábáskodott a Danubio megalakításánál. Doña María Mincheff de Lazaroff és két fia, Miguel valamint Juan. A kulcsfigura azonban a csapat technikai vezetője, Jorge Mincheff volt (Maria Lazaroff testvére) aki fiatalkorában aktív labdarúgó volt........ nos hát Bulgáriában.

A Danubio krónikása szerint a nevet Maria Lazaroff javasolta az alapításkor, így emlékezve meg a folyóról, amelyre gyermekkorában rendszeresen lejárt még fürdeni.

Itt ért véget a magyar eredet utáni nyomozásom. Mi magyarok, hajlamosak vagyunk a sajátunknak érezni a Dunát. Nem csoda, hiszen a legnagyobb folyónk, millió és egyféleképpen kötődik életünkhöz, történelmünkhöz. Aztán ebből a hitből származik a legenda, hosszú évek és szájhagyomány kell hozzá, melyekre fokozatosan rárakódnak az eredetlegendák és a hiedelmek.

Fájó, ezek most nem bizonyultak igaznak. Nem csak bennem, hanem Montevideoban is tartja magát a hit, annyi magyar vonatkozás mellett, egészen magától értetődő, hogy a Danubionak magyarnak kell lennie.

Bárhol Latin-Amerikában, ha meglát az ember egy cukrászdát, éttermet, vagy hotelt ezzel a névvel, 90%-ig bizonyos lehet benne, hogy valami magyar vonatkozása, eredete, alapítója van (hiszen sehol a világon nem szólalhatunk meg anyanyelvünkön abban a biztonságban, hogy a mellettünk álló esetleg nem érti szavainkat). Talán ez volt a csapda a Danubionál is.

Idekívánkozik egy (nem) tipikus hétköznapi történet, amely a hetvenes években, Koreában dolgozó ismerősünkkel esett meg. Látogatóikkal átrándultak a kötelező bevásárlóútra Kínába. A cél általában irhabunda vásárlása volt. A bolt mélyén senkitől sem zavartatva a két magyar nő szemezgette a választékot, mikor az egyik felmutatott egy darabot, hogy megvegye-e? Mire a másik:

- Ancikám! Csak nem veszed meg ezt a szart?!

Mire a körülöttük sürgölődő öreg kis kínai, hibátlan magyarsággal válaszolt:

- Nagyságos asszony, ha nem tetszik, hozok egy másikat!

Rövid idő alatt kiderült, fiatalabb korában Budapesten tanult. Innentől már muszáj volt vásárolni tőle. :-)

Utolsó reményemben, hogy e poszt, megannyi utánajárás végén mégse híúsuljon meg, igyekeztem nyomára bukkanni, ha az alapítók nem is, de legalább a Klub történetében akadt-e magyar játékos vagy edző akire megemlékezni lehet. Fájdalom, ilyenre nem bukkantam. A sors iróniája, hogy oly' sok párhuzam mellett éppen a Danubio múltjából nem vállaltak részt magyarok.

De ha már végignéztük, lássuk csak a Danubio történelmének legendás alakjait:

Játékosok

CARLOS ROMERO. "Az első".

Életében csak két mezt öltött magára. A Danubióét és a válogatottét. Volt bajnok a harmadosztályban, a másodosztályban és volt Világbajnok is. 1950-ben a Latin-Amerikában Maracanazo néven elhíresült VB-döntőn az abszolút esélyes Brazília ellen.

JUAN BURGUEÑO. Eredetileg Argentínából érkezett. 200 mérkőzést játszott a Danubio színeiben és tagja volt az 1950-világbajnok válogatottnak.

URBANO RIVERA és HECTOR ARGENTI. Szintén az 54-es VB válogatottjai voltak, de a magyarok elleni elődöntőn nem jutottak szerephez.

NESTOR CARBALLO Szintén az 54-es Celeste játékosa is egyben. Carballo ott volt Lausanne-ban a Puskásék elleni 4:2-es elődöntőn.

ELISEO RIVERO Az újkori Danubio színeit képviselte a válogatottban a '86-os mexikói VB-n

RUBEN SOSA, talán a legismertebb játékos, aki a Danubioból indult. A Zaragoza, a Lazio és az Internazionale játékosa. Összesen 13 évet játszott Európa különböző bajnokságaiban.

ALVARO RECOBA az uruguayi foci egyik utolsó nagy egyénisége (egészen a Dél-afrikai VB-ig)

Danubio játékosaként világbajnokságra utoljára Ruben Pereyra és Javier Zeoli utazott - még 1990-ben - Olaszországba.

Itt ér véget a Danubio és története utáni (eredménytelen) nyomozásom. A távoli ország története és futballja, annyi közös pontot, annyi párhuzamot nyújtott azonban, hogy megírását nem tudtam kihagyni. Remélem érdekes volt, annak ellenére, hogy elmaradt a happy end.

De akárhogy is van, a Danubio most már a szívem csücske marad.