Szóval, debilitás-dementia kategória:
Vitális Karina: A magyarok reménysége
Kegyelem, mi nem létezett, csak a szomorúság és a magány,
A harcban a szív ilyenkor reményt hol talált?
Hisz oly sok győzelem mellett,
Néha bizony vereségre is tellett.
Ha harcolni kell a hazáért,
Életet kockáztatni egy barátért,
Ilyet tenni csak magyar tehet,
Ki ilyet tesz, az csak magyar lehet!
A magyarokat ily dicső tettekre vajon mi buzdítja?
Mi az, mi jámbor magyar szíveket hosszasan zaklatja?
Én ott jártam, én láttam,
Hogy nyerünk csatát síró madárhang által.
A magyarok táborában hatalmas fa áll,
Annak odújából síró kakukk madár kiált,
Ez a síró madárhang az, melyet minden magyar ismer,
E hang egyet jelent: tiszta szívvel, dicső tettel, igaz magyar hittel.
A magyarok szívében síró madárhang üzen dicső tettet,
Egy madárhang, mely mindenkinek egyet jelent.
A harc előtt érzik csak hevesen,
A madárhang ekkor szól, oly sok szívnek kedvesen:
Amíg piros lesz a vér, addig küzdj, hisz akkor még élnek magyarok, van miért,
Amíg fehér lesz a hó, addig küzdj, hisz akkor létezik még Magyarország, van miért,
Amíg tavasszal zöldell a rét füve, addig küzdj, hisz akkor létezik még magyar táj, van miért.
Eddig, és csak is eddig küzdj hős magyar, hisz ekkor még van miért!
Ebből a szép, oktató-nevelő költeményből engem főképp két, egészen alapvető tétel ragadott meg:
* a kakukk mostantól fészkelő madár (fák odvában);
* a küzdelmet legkésőbb május végén abba kell hagyni (aszályos években már hamarabb).
