I. Huszonegy évvel ezelőtt egy Orbán Viktor nevű fiatalember a Soros Alapítvány támogatásával elutazott az oxfordi Pembroke College-ba az angol liberális politika-filozófiát tanulmányozandó. Vele egyidőben a Soros Alapítvány támogatásával egy másik, Orbán Viktor-korú fiatalember is elhagyta az országot, ő egy kicsit messzebb utazott és sokkal hosszabb ideig maradt. Az a fiatalember én voltam. Egy közép-nyugati egyetemi kollégiumba költöztem, egy tíz négyzetméteres szobába, amelybe harmincöt dollárért béreltem egy hűtőszekrényt. Szeptemberben már ismertem az amerikai futball szabályait. Októberre pedig már tudtam mi az a First Amendment.
Elég hamar rájöttem, hogy egyszerűen fogalmam sincs a világról. Arról a másik világról, amelyikbe gyerekkorom óta vágytam. Szüleim egyszer kimentek egy hónapra családi ügyben Amerikába, de engem a kommunista hatóságok nem engedtek ki velük. Amerika volt az álmom.
Most ott voltam, egy idegen világban, csekkfüzetem volt, social security cardom, hétszázhúsz dolláros fizetésem.
Nem tudom, hogy miért kezdett el izgatni az amerikai alkotmány. Az ismeretlen, exkluzív, különleges tudás vonzott talán, már nem tudom. Az ország éppen rendszert váltott, a tévécsatornák a Kossuth teret mutatták. Én pedig az uszodából hazafelé minden este bementem az egyetemi könyvtárba, és olvastam azokról a dolgokról, amelyekről soha nem hallottam: a Supreme Court döntéseiről, konzervatív eszmetörténetről, modern közgazdaságtudományról, teljesen rendszertelenül. Fel akartam fedezni azt a másik világot.
.................................
II. A First Amendmentet, azaz az amerikai alkotmány első kiegészítését 1791. december tizenötödikén ratifikálták — akkor, amikor II. Lipót német-római császár, Magyarország, Csehország, Dalmácia királya és még kb. három percnyi titulus volt Schmitt Pál elődje.
Congress shall make no law respecting an establishment of religion, or prohibiting the free exercise thereof; or abridging the freedom of speech, or of the press; or the right of the people peaceably to assemble, and to petition the Government for a redress of grievances.
Az első kiegészítés az államtól védi a polgárt, attól az államtól, amit éppen megalapítottak, amelyben őszintén hittek, amelynek a megteremtéséért annyi vért és verejtéket áldoztak. Saját maguktól akarták megvédeni saját magukat. Az önmagukban rejtekező III. Györgytől.
Pár évre rá hoztak egy olyan törvényt, amely büntette az idézem, rosszindulatú írások közlését állam vezetőiről. A dolgok bonyolultak. Az amerikaiak járatlan ösvényen haladtak, mindent a saját hibájukból tanultak meg, a szólásszabadság doktrínáját a saját történelmük és bölcs, de esendő bíráik alakították.
A kilencvenes évek elején pár magyar alkotmánybíró — köztük Sólyom László — azt gondolta, hogy ez az ösvény Magyarország számára is járható. Magyarország volt a második olyan állam a világon, amely lényegében elfogadta a clear and present danger doktrínát (ez a kifejezés angolul szerepel az AB egy határozatában). Én azt gondoltam akkor, hogy ez a dolog működhet. Arra gondoltam, hogy ez is a tanulási folyamat része. Elfogadunk egy szemléletet, elfogadjuk a következményeit, megértjük az előnyeit.
............................................
III. Magyarország valójában nem fogadta el az amerikai szólásszabadság szemléletét: képtelen volt elfogadni a következményeit és egyáltalán nem értette meg az előnyeit. Mivel Magyarország egyáltalán nem is hasonlít Amerikára, ez végül is nem meglepő.
Az Amerikai Egyesült Államokban nincs betiltva a náci párt, nem tiltható a Holokauszt tagadása ("congress shall make no law"), az aggasztó gárdákkal szimpatizáló fura embereket sem lehet lecsukni, sőt az aggasztó gárdákat sem lehet betiltani, pusztán mert aggasztóak. A rágalmazás nem bűncselekény, a közszereplők pedig csak bizonyítható rosszindulatúság esetén perelhetik azt, aki olyasmit ír róluk, amit nem szeretnének. A magyarországi médiatörvényt még értelmezni sem tudnák Amerikában.
És? Számos — mondhatjuk a legtöbb európai — demokrácia az Egyesült Államoktól jelentősen eltérően értelmezi a sajtószabadságot. A náci pártokat általában betiltják, tucatnyi országban szankcionálják valamilyen formában a Holokauszt tagadásának brutálisabb formáit, és van, ahol a kommunista bűnök tagadása is büntethető.
A Biszku-féle bohózatnak (a véres kezű exbelügyért két, finoman szólva nem túl tehetséges fidesznyik átvágja, csinálnak egy amatőr dokumentumfilmet, amelyet gondosan megtámogat a kétharmadpárt, exbelügyér delirál egyet a tévében, hülyegyerek feljelentést tesz, szegény rendőrség pedig örül, hogy lyuk van a seggén, aztán nyilván nem történik semmi) nincs tétje és nincs tanulsága. Nincsenek vélemények, csak különböző oldali lojalitások, és ennek még örülünk is. Egyetlen történet van, egy elég rossz történet, arról lehet beszélni, más nincs.
A fiatalember (én) tévedett, az ország nem ment végig azon az úton, amelyen húsz évvel ezelőtt elindulni látszott. Ez nem is baj, annyi más út van. Az ország azonban egyetlen más úton sem ment végig. Magyarország nem ment át semmiféle tanulási folyamaton, lett internet, mobiltelefon, EU-tagság, valamennyire működő kapitalizmus, de az az intellektuális felemelkedés, amelyben sokan reménykedtek(tünk) elmaradt. Nem nagyon tanultunk semmit. Orbán Viktor is elfelejtett mindent, amit a Pembroke College-ban tanult. Vagy talán csak rájött, hogy amit ott tanult, az itt nem működhet, más az ország logikája.
Ez a lényeg, és nem az, hogy elítélik-e Biszkut vagy sem.
A Biszku-bohózat számomra már nem a szólásszabadságról szól, hanem az ürességről. Nincsenek érdekes gondolatok, amelyekért ma egy fiatalember elmehetne egy könyvtárba (kétlem, hogy sok könyvtár van nyitva Magyarországon késő este, sőt néha éjjel), hogy a padlóra fekve lapozgathassa a könyveket, és rácsodálkozhasson a világra. Nincs semmi, amire rácsodálkozhatnánk. A csoda elmaradt. És a jegyek nem válthatók vissza.
