"A sajátos magyar észjárásra, a szellemi képességeinkre, egész egyszerűen azt kell mondani, hogy Magyarországot a tudás földjévé kell tenni.” (Orbán Viktor, Tusnádfürdő)
Létezik-e sajátos magyar észjárás? Tulajdonképpen igen. Egy posztot legalábbis megér.
A hetvenéves Szemerédi Endrét köszönti egy konferencia a héten Budapesten. Kevés konferenciát szokott együtt szponzorálni a millió dolláros Millenium dijat kiadó Clay Intézet és az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatala.
Szemerédi Endre egy kombinatorikus, olyan mint az Esterházy-Nádas-Kertész, vagy talán a Czibor-Kocsis-Puskás. Legyen inkább az utóbbi, az érthetőbb, a Szemerédi Endre olyan mint a Puskás Öcsi. (Sok-sok évvel ezelőtt volt egy kombinatorika konferencia ahol magyar válogatott-világválogatott labdarúgó mérkőzést rendeztek, és a félidőben 6:1-re vezettek a magyarok, a második félidőben Szemerédi átment játszani a világválogatottba, és döntetlen lett a végeredmény, ezt az anekdotát Jarik Nesetril mesélte el az imént a konferencia előadásában.)
Puskás Öcsi a Real Madridban rendszeresen ívelt fel labdákat halálos pontossággal Alfredo di Stefano elé. Szemerédi a fél világot szolgálta ki jobbnál jobb labdákkal. A leghiresebb felivelését Regularitási Lemmának hivják, csak le kell venni és be kell rúgni.
Tehát igenis a magyarság egy részének, és Szemerédi Endre bátran mondhatjuk a magyarság egy része, nagyon sajátos észjárása van. Mondom, hogy lehet róla posztot irni.
Ez a kis esszé Tim Gowerstől származik, akiről illik tudni, hogy Fields medálja van, és az egyik legfontosabb cikke éppen Szemerédi Endrével kapcsolatos (aki esetleg nem tudja, a Fields medál az a matematikai Nobel dij, négy évente osztják, legközelebb két hét múlva, Hyderabadban). Gowers elég jól ismeri a magyar matematikát, magyar témavezetője volt Cambridgeben, Bollobás Béla. Az esszé a matematika két kultúrájáról szól (a klasszikus P.C Snow esszé cimét kölcsönözve), és ugyan nem irja le explicite, de az egyik a két kultúra, két hozzáállás közül a magyar. Az a különös, semmivel sem összehasonlitható matematika, amelyet Erdős Pál és Szemerédi Endre neve is fémjelez.
Gowers, Michael Atiyah és Erdős Pál hozzáállását hasonlitja össze, az elmélet-alkotóét és a probléma-megoldóét. Atiyah valahogy az Egészet figyelte, a nagy összefüggéseket, mély kapcsolatokat vett észre a differenciálegyenletek, a funkcionálanalizis és az algebrai topológia között, ez vezette az elliptikus operátorok indexének topologikus leirásához, a hires Index tételhez. Erdős pedig látszólag a Rész-re koncentrált, problémákon, azok általánositásain és finomitásain keresztül ásta bele magát a matematikába. A végeredmény persze mind Atiyah, mind Erdős esetében csodálatos és szinte felfoghatatlan volt, a választott utak (az Egész, és a Rész után az Út, nagybetüvel, kicsit sok lenne :))) különbözősége ellenére.
Erdős hozzáállása egészen különleges volt, őt nagyon határozottan esztétikai elvek is vezették, hitt a Könyvben, amelyben Isten (the Supreme Fascist, Erdős sajátos privát nyelvén) a Nagy Kérdésekre adandó Nagy Válaszokat irta.
Szemerédi regularitási lemmája látszólag partikuláris technikai eszköz, ami egyszerüen csak kellett neki egy probléma megoldásához. Ment előre, és szükség volt valamire amivel szét lehet verni a betont (metafora, szerkesztő úr, metafora). A technikai lemma pedig önálló életre kelt, filozófiai mélységeket tárt fel a dolgok véletlen és struktúrális tartalmának kettősségéről. Igen, megjelent benne egy sajátos esztétika, valami ami messze túlmutat azon amire eredetileg szánták.
A Nagy Tétel, ami Szemerédi leghiresebb munkája, a tetszőleges hosszúságú sorozat létezése sürü számhalmazokban, látszólag teljesen izolált, ad hoc gondolatok random összessége. (A tétel saját scholarpedia oldala, a második szerzőről Taoról már irtunk posztot.)
Olyan, mint tizenhat méterről hátravetődve kilőni a felső sarkot. Begyakorolhatatlan, elképzelhetetlen és egyszeri. Hillel Fürstemberg bizonyitása után vették észre, hogy Szemerédi egyszerüen kidolgozta a dinamikus rendszerek strukturális elméletét, csak úgy benne a fejében, anélkül, hogy megfogalmazta volna, anélkül, hogy valóságos dinamika jelent volna meg a gondolataiban. Az intúiciónak olyan szintjére jutott, ahol a teória és a praktikum nem választható el, az ember csak ül és néz és nem érti, hogyan lehet valaki ennyire hihetetlenül okos.
Ennyi jutott eszembe a sajátos magyar észjárásról a péntek délutáni apolitikum jegyében.
