I.
Joey találta ki az egészet
Képtelen vagyok máshogy elkezdeni ezt a történetet. Pedig csak
magamnak mondom, senki sem hallja, és mégis, harminc év után is, mindig
úgy kezdem el, hogy Joey találta ki az egészet. Három évvel volt
idősebb nálam. Egy alabamai kisvárosban éltünk, fehérek, feketék. Úgy
szokták mondani: nehéz idők voltak. Mintha azokkal a "nehéz időkkel"
mindent meg lehetne magyarázni. Nem gondoltuk komolyan. Csak
felállítottuk a keresztet, Joey meggyújtotta, aztán futottunk. Ennyi
volt az egész. Gyerekes csíny.
Már nem emlékszem, mikor kezdtem el annyira szégyellni magam a dolog
miatt. Talán amikor Joey-t hazahozták Saigonból. Ahogy a hat
tengerészgyalogos kiemelte a koporsót a gépből, ahogy végleg egyedül
maradtam a bűnben. Tudom, hazugság, de így szerettem rá emlékezni. Néha
még az emlékezetünkkel is hazudunk, hogy mentsük a bőrünk.
Apám megtudta. Nem vert meg minket. Büszke volt ránk, a fiaira. Ez volt a legszörnyűbb az egészben.
II.
Marcus Willmore-t egy vadászpuskával lőtték le.
Három órával a merénylet után találtak rá a Georgiába vezető út mellett.
Freeman tiszteletes a Bibliára esküdött meg, hogy még hallotta,
amint a haldokló Willmore megnevezte gyilkosát, John Elbert Truce-t.
Truce-nak ugyan nem volt alibije, de a fegyvert nem találták meg, és így
nem lehetett vádat emelni ellene.
Mrs. Susanne Willmore, Marcus anyja megnémult a fájdalomtól.
Legalábbis soha többé egyetlen szót sem szólt. A némaságába temette a
fiát. ő volt az egyetlen kincse, a fia, aki Martin Luther Kinggel járta
a Délt, és akinek szintén volt egy álma, de csak afféle kicsi alabamai
álma, egy mezõgazdasági főiskola Heynesville-ben.
Szinte pontosan harminc év múlva, John Elbert Truce-t letartóztatták.
Egy kocsmában büszkélkedett el, hogy egyszer megölt egy "negrót".
A csapos jelentette fel. Akkor már évek óta működött a Marcus Willmore
főiskola.
III.
— Vigyázz Paolóra! — búcsúzott a Mama. Ez még 1927-ben történt. A
hajó egyenesen New Yorkba ment, Staten Islandre. A fiút Giancarlo
Sabattónak hivták. Gyönyörű intarziás dobozokat faragott, ez volt
az egyetlen dolog, amihez értett. Persze Amerikában senkinek sem
kellettek a szép fadobozok.
Eleinte csak a halpiacon volt munka. Koszos, büdös, kétdolláros
munka. Aztán egyszer csak csoda történt, Paolo húsz dollárt hozott
haza. Húsz dollárt! Azt nem mondta meg, hogyan szerezte. De még a
moziba is elmentek, és egy jó vendéglõbe. És egyre több pénze lett
Paolónak, és vett a bátyjának egy öltönyt, ami nagyon jól állt neki.
Meg is írták a Mamának, Giuseppe bácsi olvasta fel. Az egész
szomszédság összegyűlt, amikor "amerikai levél" jött.
Egy napon Paolo eltűnt. Egy hét múlva találták meg egy csatornában,
már alig lehetett felismerni. Az arcát szétrágták a patkányok. De ő
volt az, a kis Paolo, Georgina mama kicsi Paolója, akire nem vigyázott
a bátyja.
Paolo gyilkosát, egy chicagói bunkót, pár nap múlva lelőtték egy
38-assal. 1927-től 1939-ig összesen huszonkilenc embert öltek meg azzal
a fegyverrel.
— Az is munka, valakinek el kell végezni — mondta néha magának
Giancarlo. Persze a Mamának azt írta, hogy fadobozkákat farag, és
veszik mint a cukrot.
............
Truce-t végül felmentették. Mrs. Willmore nem jött el a
tárgyalásra. Egy otthonban lakott, egy idősek otthonában, az alabamai
Birmingham mellett. Nekem kellett elmondanom neki. Nekem, aki
elbaltáztam az ügyet. Valójában volt egy vádalku, húsz év, de én marha,
csak a villamosszékre hajtottam, mert biztos voltam a dolgomban, a
tanúimban, a közvetett bizonyítékaimban, a zseniális vádbeszédemben és
igen, kimondom, a fekete esküdtekben. Aztán jól pofára estem. Ez volt az
egyetlen olyan gyilkossági ügyem, amit elveszítettem.
Mrs. Willmore nem sírt, nem ugrott nekem, nem vágott pofon, nem
üvöltötte az arcomba, hogy micsoda amatőr voltam, csak mosolygott, és
megfogta a kezem. Egy öreg olasz volt vele. Vele állítólag beszélt
néha, de csak akkor, ha nem látta senki.
Fahéjas narancsteát ittunk. Az öreg olasz betakarta Mrs. Willmore-t
egy gyapjútakaróval. Csendben ültünk, ott, a kertben, a magnóliafák
között. Hazamentem, de tudtam, hogy valami még történni fog. Van úgy,
hogy egy történetnek még nincs vége, és megérzi az ember.
Másnap, John Elbert Truce-t a lakása előtt lelõtték egy 38-assal. A
seriffhelyettes vigyorgott. A rendőrök vigyorogtak. Mindenki
vigyorgott. Ilyen vidám halottszemlét még nem láttam. Nekem azonban
vissza kellett menni az otthonba.
De nem Mrs. Willmore-hoz. Egyszerűen tudtam, hogy mi történt.
Ne kérdezzék, hogy miért, talán a bűn, amiben Joey egyedül hagyott, az
tett ilyen érzékennyé mások bűnére. Azt mindig tudtam, ki a gyilkos.
Más kérdés, hogy néha át kellett vernem az esküdteket, a lényeg, hogy
én tudtam. És akkor is tudtam.
Az öreg kisétált velem a folyóhoz. A zsebébe nyúlt, és átadott egy
fegyvert, egy 38-ast. És én, a barom, majdnem felolvastam a jogait...
Aztán persze bedobtam a fegyvert a folyóba, és hazaküldtem az öreget
Mrs. Willmore-hoz. Beültem a kocsiba, és a fahéjas narancstea illatára
gondoltam. Csak arra. És nem esett nehezemre.
