"Az Útikalauz nem téved. A valóság gyakran pontatlan."

Hát nem egy Pángalaktikus Gégepukkasztó, de van olyan, mint egy Sárkánytojás-koktél — nagyjából így fordítanám le Douglas Adams rajongóinak Eoin Colfer könyvét, amely a teljesen pontatlanul elnevezett Útikalauz trilógiának immár hatodik kötete.

Ez volna a hatodik könyv a trilógiából, de ezt már nem a frottírtörölközők atyja, a szempontpuska feltalálója és az alapvető kérdés: Az Élet, a Világmindenség meg minden megválaszolója írta meg.

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz trilógiája:

• Galaxis Útikalauz stopposoknak

• Vendéglő a világ végén

• Az élet, a világmindenség meg minden

• Viszlát, és kösz a halakat!

• Jobbára ártalmatlan (amely teljesen új értelmet ad a trilógia szónak)

   

Douglas Adams halála cserbenhagyás volt. Sorsunkra hagyott itt, és mi csak állunk tétován és elanyátlanodva, ahogyan Arthur Dent érezhette magát a regényfolyamban, ha Ford Prefectet elsodorták az események — és azóta ugyanolyan tanácstalanok vagyunk Nélküle, mintha Zaphod Beeblebroxtól várnánk segítséget.

Jótanács: A Ja és még valami! -nek nem szabad úgy nekiállni, mintha Douglas Adamset olvasnánk. Ebbe a hibába már beleestem egyszer, amikor a science fiction egyik legnagyobb alakjának, Isaac Asimovnak a halála után pár évvel elkezdtem vadászni a mester Alapítvány és Robotok univerzumára épülő új köteteket, amelyeknek valahogy így nézett ki a borítójuk:

ISAAC ASIMOV KÖNYVE

nyomán

írta X.Y.

Nos nem. Ezt még egyszer már nem!

Colfer nem próbálja pótolni Douglas Adamsot. Nem is lehet. Egy olyan ember, akinek ennyire máshogy volt bekötve az agya, aki ennyire másképpen fordította le és dolgozta fel a külvilág ingereit, egyszerűen utánozhatatlan.

A könyvben megvan tehát a kellő tisztelet az eredeti szerző iránt. Colfer egyszerűen csak beleír egy epizódot az Útikalauz univerzumába, megengedve nekünk, hogy tegyünk egy kirándulást kedvenc és bolond kedvenceinkkel. Még egyszer... és talán utoljára.

Tehát ha valaki úgy kezdené el a kötetet, hogy összeveti az eredeti művekkel, az gyorsan tegye le! Tilos! A dolog ugyanis nem erről szól!

Sokkal élvezhetőbb (azazhogy: élvezhető) ha csupán egy kellemes és nosztalgikus szafárinak tekintjük az egészet Douglas Adams gurgulázó kacajoktól zsúfolt világába.

Colfert eleinte vagy 50–60 oldalon át küzd a nehéz örökséggel. Abszurd helyzetek és abszurd figurák rendszertelen káoszban követik egymást. Itt jövünk rá, hogy Douglas Adams műveiben az összes hasonló szituáció és leírás felfűzhető volt egy finom, szinte láthatatlan vezérszálra. No, ez itt nincsen meg!

Colfert csak halmozza ezeket, mindenféle összefüggés nélkül. Aztán hirtelen rátalál a cselekményre, és a könyvnek innentől meglesz a lendülete. Érdemes kivárni, amikor már-már Marvinhoz hasonló lelkiállapotban lapoznánk a következő fejezethez, egyszerre csak megkezdődik a történet.

Adams főhősei, Arthur Dent, Ford Prefect és Trillian háttérbe szorulnak, a szerző a nem kicsit habókos sármőr, a Köztársaság Galaxis Elnökeként ámokot futó Zaphod Beeblebroxot emeli a cselekmény középpontjába.

Az események között ott van minden, ami egy ilyen könyvben elengedhetetlen. Már megint megsemmisítik a Földet, jönnek a bürokrata vogonok, akik közül az egyikben szokatlan lélektani folyamatok indulnak meg egy, az ágya alatt tartott barbie-tükör hatására. Keresztül — de főleg kasul — cikázva bejárja az Univerzumot az Aranyszív a maga Végtelen Valószínűtlenségi Hajtóművével. Lesznek benne sárkányok, a Valhallából feltámasztott vikingek (csaposként), egzotikus koktélok és persze a nagy Bogárpattintó Fenevad is.

Hőseink végigutazzák a Világmindenséget. Nem, ezúttal nem a Nagy Kérdésre keresik a választ, hanem találniuk kell valakit, aki el tudja venni a hallhatatlanságát zöld színű túszul ejtőjüktől, Wowbaggertől.

Ennek terhét Zaphod vállalja magára, aki (elszakadva Bal Agyától) elmegy az Istenek bolygójára és megkezdi a bejutáshoz szükséges Nagy Próbát, amit az istenek a Kilátó bárszékein ülve néznek végig.

Hebehurgya Elnökünk tisztázza egy régebbi félreértését Thorral, akinek női ruhában előadott táncát feltette a világhálóra szub éta hálózatra. Akkor az jó ötletnek tűnt, de a negyedik legkedveltebb istenségből Thor ennek hatására a 48. helyre esett vissza.

Végül megindulnak a cél, a Nano felé, ahol az emberiség túlélői számára a szektavezető éppen isteneket castingol. Mert ahol nincs Isten, ott rend sincsen.

Kegyed amolyan beavatkozó-büntető, vagy az a házonkívül-típusú Isten? — kérdezi egy ponton Cuthrulltól, aki korábban Ázsiában riogatott leányokat.

Eközben megtudhatjuk azt is, hogy  az ír származású bolygóvezető szerint mára már Isten is rossz ötletnek tartaná, hogy csupán a fiát küldte le a Földre.

Az emberiségből fennmaradt néhány ezer fő között ugyanis ekkorra eluralkodik a káosz. Egyesek elkezdenek hinni a Sajtban, a kozmetikusok és a pincérnők fellázadnak, a Főváros ellen pedig golfautókon indul meg a mindent elsöprő támadás, és a várost csak az menti meg, hogy az ostromlókon rajtaütnek a dehidratált fitnessz-edzők.

Kérem, aki még nem olvasott Douglas Adamset, az ne ezzel a könyvvel kezdje!

Aki viszont túl van a trilógián, arra nosztalgikus élményekkel teli kirándulás vár a kötet lapjain.

Nézzük el a hibáit, mert ahogy a néhai szerző mondta:

A művészetnek az a feladata, hogy tükröt tartson a természet elé, de egész egyszerűen nem létezik akkora tükör, amely elég nagy volna erre a célra.

Végezetül álljék itt az Útikalauz 31. fejezetéből való, klasszikus történet, ami — azt hiszem, ebben valamennyien egyetértünk — sok mindent megmagyaráz:

Természetesen köztudott, hogy a fecsegés öl, mégis olykor lebecsüljük ezt a veszélyt. Így például amint kimondta Arthur, hogy "Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal", szív alakú hézag nyílt a téridő folytonos szerkezetében, és a szavak messze-messze visszarepültek az időben. Csaknem végtelen távolságot szeltek át a térben, míg egy távoli galaxishoz értek, ahol különös és harcias lények rettenetes interstelláris háború küszöbén álltak. Utoljára ült tárgyalóasztalhoz a két ellenséges vezér. Halálos csend ereszkedett közéjük, amint a VIhurgok parancsnoka, fekete, gyémántokkal kivert harci rövidnadrágjában, rezzenéstelenül a vele szemben guggoló, zöld, édeskés gőzfelhőbe burkolózó GaGugvuntt vezérre meredt. Mivel háta mögött a csillogó űrcirkálók milliói alig várták, hogy szórhassák az elektromos halált, felszólította az alávaló teremtményt, hogy vonja vissza, amit az az anyjáról mondott.

A lény rezgett émelyítően forrongó gőzében. E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthur szavai: "Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal." Sajnos a mondat a VIhurgok nyelvén az elképzelhető legszörnyűbb sértést jelentette, melyre kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat elégtételt. Idővel persze, miután a pár évezrednyi háború megtizedelte a galaxisukat, a harcban álló felek rájöttek, hogy szörnyű félreértés áldozatai.

A két szemben álló hadiflotta egykettőre napirendre tért az egyéb nézeteltérések felett, hogy nyugodtan megindíthassák közös támadásukat a mi Galaxisunk ellen, melyet időközben egyértelműen a sértő megjegyzés forrásaként azonosítottak. További hosszú évezredek teltek el, míg a félelmetes harci hajók - átszelvén a kozmikus ürességet - süvöltve rázúdultak az első, elibük kerülő bolygóra.

Ez történetesen a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett szarvashiba következtében az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy arra járó kiskutya.

Akik az ok és okozat szövevényes kölcsönhatását tanulmányozzák a világegyetemben, azt állítják, hogy minduntalan ilyen dolgok történnek velünk, de nem tehetünk ellenük semmit.
 

— Ilyen az élet — mondják.