Új sorozat!
Időnként megjelenik az Indexen a Publius Hungaricus álnéven írogató társaság, és jóindulatú elemzéseket közölnek a "féltudású" magyar elitről, annak esedékes balfogásairól és pitiánerségeiről. Túlzottan jóindulatúakat, mivel kiinduló pontjuk téves: a magyar elit nem féltudású, hanem tökhülye. Többségük szorgos, évtizedes kontraszelekció eredményeként került mai helyére, azok pedig, akik valaha tehetséges, szép reményű ifjakként vágtak a politikába, apránként hozzájuxocializálódtak. Afféle indikátorként mutatja ezt számunkra az a rétegnyelv, amit beszélnek, amin írnak: ez a hülyék nyelve. Ne feledjük: a formai igénytelenség mindig a tartalmi igénytelenség felszíne! Aki hülyeségeket mond, hülyeségeket gondol.
Képtelenség egyszerre összefoglalni az elburjánzott nyelvi (szellemi) igénytelenségnek akárcsak a fő típusait is, legyen tehát sorozat: hetente kiválasztok egyet az aktuális megmondóemberek közül, és kimazsolázok egyet (egyetlenegyet) észbontó hülyeségeiből. Semmi tartalmi elemzés, maradok a nyelvhelyességnél. Úgy illik, hogy első megszólalónk Szőcs Géza (Marosvásárhely, 1953. augusztus 21.) erdélyi magyar költő legyen, a frissen kinevezett kulturális államtitkár, aki most éppen az Indexnek nyilatkozott elképesztő baromságokat.
Ebből az egy interjúból összehozhatnék egy negyven részes sorozatot, de kiegyensúlyozatlanná tenné az értékelést. Szőcs Géza nem egyedi eset, és nemcsak a fideszesek nem tudnak magyarul: politikai elitünk homogén. Igyexem minden héten mást és mást hozni: van bőven!
Az első komolyabb baromság a harmadik mondatban hangzik el (majd ezt mindjárt ebben a mondatban követi még kettő, és utána a költő úr igencsak belelendül, de ezekről most nem beszélünk: "... nemzetünk egy óriási szellemi értékfelhalmozás tulajdonosa".
Nem, Géza öcsém, nemzetünknek egyetlen felhalmozása sincs: se kicsi, se nagy, se anyagi, se szellemi. Kultúránkban nem a kis és nagy szellemi felhalmozásokat szeretjük (mi), illetve soroljátok (ti), hanem az értékeket — és a szófosás negatív érték.
A szófosás gyökerei a szakfordításokig nyúlnak vissza. A hivatásos fordítók nemzedékei panaszkodtak amiatt, hogy ugyanaz a szöveg magyarul jóval (mintegy tíz százalékkal) rövidebb, mint az indoeurópai nyelveken, így aztán velük nagyon kitolnak, amikor nem az eredeti, hanem a lefordított szöveg hossza alapján fizetik őket (bizony így volt, csináltam sokáig magam is). Ezért a fordítók egyebek közt megpróbálták mindenféle tökéletesen fölösleges — mi több: gyakran értelmetlen! — szavakkal "feltölteni" a szövegeket. Egyéb ilyen trükkökről (névutózás stb.) majd később ejtünxót. Ez a trükközés akkor vált elfogadottá, amikor a fordítások piacát eluralták az igénytelen megrendelők: tehát a rendszerváltás közben, amikor tömegesen kezdtük fordíttatni a hosszú demokratikus hagyományú országok joganyagát. Az új megrendelők ráadásul tudatlanok is voltak: azt hitték, a szakfordítás nem azt jelenti, hogy olcsó, kevéssé igényes, hanem azt, hogy szaxerű (pedig az a szakmai műfordítás lett volna, csak azért többet kellett volna fizetni). Ezért aztán maguk is átvették, és azóta is szorgosan használják ezeket a szófordulatokat, mert azt hiszik, ettől szakszerűbb lesz, amit mondanak, és úgy fog tűnni, mintha értenének hozzá (vagy legalábbis nem érti meg, aki hallja, és akkor bírálni se tudja).
Hát így lett az értékből értékfelhalmozás.
Így lett a nagyból nagyméretű.
Így lett a nedvesből "nagy nedvességtartalmú".
Így lett a nyomásból nyomásgyakorlás, a kultúrából kulturális terület stb. stb. stb.
A hülyék (mint pl. Hiller I., hogy a kultúrpolitikusoknál maradjunk) pedig időnként arról beszélnek, hogy "üzeneteiket" jobb lenne "az emberek nyelvén" is megfogalmazni. Nos, mi, magyar emberek magyarul beszélünk: ez a mi nyelvünk. Majd ha nem üzeneteitek lesznek, hanem mondandótok, akkor megpróbálhattok (újra?) megtanulni magyarul. Ha sikerül, esetleg meg is hallgatunk titeket.
