Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új: emlékezés a mostani Nemzeti Színház építésére és megnyitására.
2002 júniusában néztem meg (egy májusról elmaradt előadáson) a Nemzetiben a Tragédiát. Utána, első dühömben írtam egy párhuzamos kritikát az épületről és az előadásról. Kiegyensúlyozatlan és hevenyészett, kicsit sárga, kicsit savanyú — de éppen ezért illik témájához:
Meg kell valljam, itt, nyílt színen, mindnyájatoknak: Szikora zseniális! Sikerült nyitó darabnak egy olyan előadást összeálmodnia, ami csodálatosan passzol ehhez a szimbólum értékű épülethez: részei nem illeszkednek se egymáshoz, se valamiféle egységes koncepcióba. Lenyűgöző volt! — mármint leszámítva azt az állandó, intenzív késztetést, hogy sikoltozva kirohanjak, elátkozzam az egészet, és hozzáfogjak nagyobb tétel robbanóanyag beszerzéséhez.
Mint tudjuk, a vasbeton és a százalékos tervezői díjak feltalálásáig az építészet története voltaképp nem más, mint a téráthidalás története (keresztgerenda, boltív, kupola, csúcsív stb.). A külső díszek eközben arra szolgáltak, hogy elfedjék a funkcionális elemek funkcionalitását.
Mióta vasbetonból építkezünk, akármit és akárhogyan át tudunk hidalni: a kötelezően funkcionális elemek mexűntek, marad a művészi önkifejezés szabadsága. Azzal, hogy a végösszeg százalékában díjazzuk a tervezőket, egyértelműen a gátlástalan pazarlást és csicsát írjuk elő számukra: ők pedig ennek megfelelően kombinálják a rokokós cizellákat a hatalmas, kihasználatlan térségekkel. Iszonyatató dolog látni, ahogy a párkányról oszlop nélküli oszlopfők lógnak le — csak úgy, miközben a "maradék" funkcionális elemek (így a vízkivezető nyílások) pucéran és fennkölten ötlenexemünkbe.
Piciny gyermekkorom óta kedvelem az eklektikát (tán mert szüleim mindig azt mondták, hogy az pfuj). No de az eklektika lényege nem az, hogy minden, számunkra szimpatikus formát összehordunk egy helyre, vmi nagy kalapban összerázzuk, és aztán kiöntjük a nép elé — nevezett irányzat (amit itt már azzal a ténnyel is csúfolnak, hogy hivatkozni mernek rá) lényege a változatos formák egységes koncepció alá rendelése: Vajdahunyadvár rulez!
A fölöslegesség iskolapéldája a tető rácsozata: Szikora zsenialitását mi sem mutatja jobban, mint hogy ezt a rácsozatot szinte változatlan formában emelte át, de még rá is tett egy lapáttal: nála ez nem funkciótlan, mint az épületen, hanem kifejezetten antifunkcionális: Kepler csillagdájának tetejeként(!!!) jelenik meg.
A belsőépítészet egyetlen pozitívuma, hogy valósággal esszenciája a giccsnek: csodálatosan tudtam szemléltetni piciny lánygyermekemnek pl. a dohányzók asztalaival. Ezek üveglapjait úgy öntötték, hogy úgy nézzenek ki, MINTHA kalapáccsal leverdesték volna a peremüket: tökéletes, tankönyvbe illő!
Fent említett lánygyermekemnek jól fejlett érzéke van az ilyen színharmóniákhoz és más efféle izékhez; ez az érzék belőlem (sajna) teljesen hiányzik. Így eleinte nem is értettem, miért takarja el a szemét és hallat panaszos hangokat némely zöld-kék kombinációk láttán: nekem azok sem tűntek randábbnak a többinél. De annyit mondta, hogy elhittem neki: van ott néhány, kiemelkedően rusnya részlet is...
A gyermek egyebekben az ún. alternatív kultúra lánglelkű prófétája — eképpen meglehetősen hitelesnek tűnt a meztelenkedős jelenetek okán érzett felháborodása. Mi tagadás, a pucér öregasszonynál engem sokkal jobban zavart pl. a magát gyalogosan, teljes vértben a színre épp hogy bevonszoló Tankréd, aki kb. fél perc múlva ebben a szerelésben leguggol(!), majd leül, és úgy általában ropaant kötetlenül viselkedik. Sz'al, a gyemexerint ez nem azért Nemzeti színház, hogy itt láthassuk az alternatív kísérleteket, hanem azért, hogy hiteles képet kaphassunk a klasszikusokról — és nemcsak mi, a magunk többé-kevébé felnőtt fejével, hanem a tíz évesek is, akiknek ez épp most kötelező olvasmány stb. Úgy véli, hogy ez a kép nem hiteles és nem is kimondottan erkölcsnemesítő: egyet kell értsek vele. Egyebekben még azt is mondja, hogy a rendezés vezérlő elve a túlfűtött szexualitás, és ebben is van valami. Jó-jó, ismerjük Németh László zanzáját ("Megcsalt a feleséged? Bossuld meg a világtörténelmen!") de ha elfogadjuk, hogy tényleg ez a lényeg, akkor ez nem drámairodalmunk kimagasló remeke, hanem egy közönséges kis pszichopatológiai öngyógymód... és mi közünk ahhoz nekünk, mi köze hozzá a nemzet színházának?
A kupola ugyebár egy kimondottan téráthidaló célzattal kifejlesztett építészeti elem. Ebből adódóan megvannak a maga normális arányai (görbületi sugár stb.). A vasbeton eluralkodásával fölöslegessé vált ugyan, dekorációs céllal azonban továbbra is alkalmazzák — nos ettől nevezett arányokat még illik megtartani, különben ez is giccsé silányul. A Nemzeti "kupolájánál" is kilóg a lóláb, hogy ez nem valami tényleges kupola, hanem csak egy odabiggyesztett, a szó összes értelmében lapos izé.
Mellesleg, elképesztő az ellentmondás a dísztelen bordákkal osztott "kupolda" és az alá függesztett, dús csüngőkkel fölszerelt kristálycsillár között: úgy ütik egymást, mint Lewis Tysont... Mint hallom, a kristálycsillár főként az akusztika vmelyes javítása végett van ott: nos, az akusztika továbbra is pocsék. A nézőtér szinte elviselhetetlenül visszhangos, a gépi hangbejátszások alig érthetőek, és a mikrofonba mondott szövegeknél is igencsak vissza kell emlékezni olvasmányemlékeinkre...
Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ha valaki színházat tervez, akkor vagy legyen képzett akusztikus, vagy folyamatosan konzultáljon ilyen szakemberekkel (végtére is ez is csak egy szakma, amit sokan és jól megtanultak). Ilyen előzmények után tán kisebb lenne az ellentmondás a már-már rokokós pompát idéző folyosók és a már-már puritán, nagy, sík felületekkel "büszkélkedő" belső tér között.
Ha már itt tartok, valósággal a sikítófrász jött rám, amikor rá kellett ébredjek, hogy az úgymond "természetes anyagokat" derék építészünk úgy képzeli, hogy a márványt (szégyenszemre be kell valljam: nem ismertem fel, hogy az miféle) RÉTEGELT FAROSTLEMEZZEL kombinálja!!!!! (Ez egyúttal újabb csapás az akusztika pofájába.)
Ha már növényeknél tartunk: valamennyien tudjuk, hogy az ősidőktől fogva szokás a növénydíszek használata — még az állatábrázolásokat tiltó kultúrák is alkalmazzák. Ez természetesen valódi növények többé-kevésbé realista ábrázolásával kezdődött, majd kortól, helytől stb.-től függő mértékben az egyes növényeket különböző mértékben stilizálták: olykor a felismerhetetlenségig, és ez így mind rendben is van. Megjelentek a fantasztikus növények, és ez is teljesen rendben van. Az azonban, hogy roppant kevéssé stilizált benyomást keltő "növények" gyanánt totális biológiai képtelenségeket ábrázoljunk, ismétcsak maga a tömény giccs: a hazugság, ami a való látszatát kelti. (És itt mindenki szabadon vonhat párhuzamokat azzal a kormánnyal, amely ezt keresztülerőszakolta.)
Mint ez az egész.
A színeket összekötő, ismétlődő képsor (az a randa csővezeték) könnyen megfejthető módon a fantasztikus filmek sorából közismert időalagútra hajaz — mintegy annak magyar, nemzeti változata. Valószínűleg Szikora is hallotta közös gyermekkorunkban azt a viccet, hogy:
" — Vasból van, az égig ér, és csicsereg. Mi az?"
— ??
— Égig érő vascsicsergő. No most fából van, 10 centi, és totál semmi hangja. Mi az?
— ??
— Égig érő vascsicsergő. Magyar gyártmány."
Mondtam már, hogy ez a Szikora zseniális?
------------------------------------------------------------------------
Nos, ez volt nyolc éve, a hűséges párthívek (jó anyám például) azóta is büszkék rá. Vidéki csoportok elzarándokolnak az épülethez, hogy megcsodálják a "nemzeti" építészet prototípusát. Meg tudjuk-e tippelni, mi lesz nyolc év múlva?
