Mármint az MDF és az SZDSZ — egykor a rendszerváltó pártok, ma a múlt erői.
Az MDF az egyszerűbb eset: minden, amit kormányon csináltak, bukás volt, és a négy kínos év után a népharag épp úgy söpörte el őket, mint most a szocikat. Híveik — a zömmel nyugdíjas "borzalmas tagság" kivételével — elpártoltak tőlük, vezetésük frakciókra szakadt (lásd a kérészéltű MDNP-t), egyetlen hiteles figurát sem tudtak kitermelni. A kihalástól egy kiskosztüm mentette meg őket: Dávid Ibolya volt az egyetlen pártvezér nő, és ha néhány populista szólamon ("haláladó") kívül nem is mondott semmiről semmit, megjelenése és stílusa egyfajta látszat alternatívát ígért. Akik akarva-akaratlanul elfelejtették, hogyan is beszélt ("Nem értek a focihoz"), miket is tett (Kunos-ügy stb.) a hatalomban, hajlamosak voltak őt a kulturált, polgári, európai politizálás ígéretének tekinteni. Akár még őt is. Hja, kérem, nagy az igény az ilyesmire. Az, hogy hajlandó volt legalább verbálisan szembeszállni Orbán Viktorral és bekebelező kísérletével, az orbánfóboxemében valósággal hőssé avatta.
Ez elég volt arra, hogy sorozatban és éppen hogy átvigyék a lécet, frakciót alakíthassanak a parlamentben. Csak aztán megjött az étvágyuk: az MDF abban a pillanatban írta ki magát a politikai életből, amikor Bokros Lajost "választották" európai listavezetőjüknek. D. I. nem értette meg, hogy miközben a magyar közvélemény tekintélyes hányada számára Bokros a rendszerváltás utáni időszaxinte egyetlen pozitív szereplője, ebből a hányadból éppen hogy az ő továbbra is borzalmas tagsága marad ki — de teljesen. Az MDF tagságának és törzsszavazóinak elsöprő többsége számára Bokros kb. az ördög földi helytartója: kinevezésével Ibolya gyakorlatilag elveszítette tagságát és törzsszavazóinak mintegy kétharmadát. Azok a választók pedig, akik az európai választáson szavaztak Bokrosra, ezt nem az MDF-et és annak listáját támogatva tették, hanem annak ellenében.
Kész, vége: MDF nincs többet.
Az SZDSZ-é lényegesen bonyolultabb képlet: nekik ugyanis sok értelmes, karizmatikus, ráadásul roppant különböző stílusú politikusuk volt. Ők lassan, egyenként koptak el — ráadásul eleinte nem is úgy, hogy megbuktak volna, hanem csak elfáradtak, és bedobták a törülközőt. Többségüket a civil életben rokonszenvesnek találom, illetve találnám, másokat pedig mások vélnek annak — méghozzá bizonyára nagyon, nagyon rokonszenvesnek. Semmi mással nem tudom ugyanis megmagyarázni, hogy demokratikus közéletünk két, számomra kimagaslóan legkártékonyabb figurája: Magyar Bálint és Demszky Gábor ilyen sokáig hatalomban maradhatott.
Apránként azonban elkoptak a régiek, az újak (Wekler Ferenc, Kóka János) pedig katasztrofálisnak bizonyultak. Az SZDSZ is csöndben csúszott lejjebb-lejjebb az 5 % felé vezető lejtőn, és az ő összeomlásuk is egy egyszeri akció: Sólyom László köztársasági elnökké választásának következménye. Ekkor hagyták őket ott azok a szoci szavazók, akik jól felfogott érdekükből a listájukra szavaztak, ekkor ábrándult ki balőlük törzsközönségük baloldali liberális része.
Kész, vége: az SZDSZ Sólyom megválasztása óta múlt idejű kifejezés.
Nincs kire szavazzak...
