Egy poszt Mexikó '86-ról. Nem lesz benne se tésztaügy, se doppingvád, se magaslati edzőtábor és nem lesznek összeesküvéselméletek. Ha őszinte vagyok, foci is alig lesz benne. Kicsit más lesz ez a rész, mint amihez eddig szoktatok. És remélem nem okoz majd túl nagy csalódást. Mert ez az epizód érzésekről, érzelmekről, a döbbenetről íródott. Ezeken keresztül akarom bemutatni és végre kiírni magamból, amit Irapuato jelentett számomra.

Sorozatunk huszonkét résszel átölelt időszaka itt véget ér. Most a széria eddigi legszubjektívebb írása következik.

Három mérkőzés. Pusztán ennyiről szól az egész. Ha így nézzük, nem is olyan nagy dolog. Dehát képtelenség így nézni.

Nekünk magyaroknak a lelkünkbe olvadt a futball. Nemzeti önazonosságunk, önbecsülésünk része. És ha nincs foci, akkor az olyan, mintha kitépték volna a szívünket. Elvették az álmunkat, az örömünket, a kedvenc csecsebecsénket.

Bármerre mész a világban, összefutsz egy magyarral. Nincs az a bolt, turista látványosság, vagy lift, ahol nyugodtan megszólalhatnál abban a biztos tudatban, hogy úgysem értik mit beszélsz. És nincs olyan hely, ahol a második, harmadik (de leginkább az első) dolog amit mondanak: Puszkász.

Lassan már huszonöt éve annak, hogy megtanultunk enélkül élni. Míg korábban bizakodva és/vagy dagadó kebellel hallgattuk, ahogyan világhíres labdazsonglőreink nevét törik idegen nyelveken, ma az Aranycsapat játékosainak hallatán, csak keserves emlékek és lefittyedt száj a belső reakciónk. Ugyanmár! Hát hol vannak azok az idők!

"Az Aranycsapat átka"

Több mint ötvenéves ez a fogalom (bár én akkor még nem éltem, de így neveztem el a jelenséget magamnak). Igazi energiavámpírok és örömrontók száján élt ez a formula mindig is, valahányszor jobban ment a magyar focinak '54 után.

Legyen az Tichy, Albert, Bene, Farkas, Mészöly, Göröcs, Kocsis Lajos, Varga Zoltán, Nyilasi, Fazekas, Törőcsik, vagy Détári, sikerük csúcspontján sem kerülhették el az összehasonlítást futballtörténelmünk legnagyobbjaival. Mindig is igazságtalannak tartottam ezt, nagyon.

Mintha az volna a mérce, mintha az volna az egyetlen elfogadható szint, amivel mi beérnénk.... Viszont kiválóan alkalmas arra, hogy elvegye a jókedvünket, a pillanatnyi örömöt, amit éppen akkor átéltünk.

Pedig Apámtól úgy hallottam, hogy a berni döntőből hazatérő csapatot valósággal bújtatva kellett hazahozni a dühös szurkolók elől.

A labdarúgás évtizedek alatt nagyon sokat változott. Legbelül tudjuk, és mégis milyen gondosan palástoljuk, hogy soha, de soha nem érjük el azt a helyet a világranglétrán, amit akkoriban. De nyíltan felvállani, kimondani ezt valahogy mintha nem volnánk képesek.

A fenti kifejezéssel nem bántani akarom én a legnagyobbjainkat, dehogy! Pusztán azt szeretném kifejezni, hogy az Aranycsapat árnyéka olyan teherként nehezedik minden azóta felnőtt generáció vállára, amellyel képtelenség megküzdeni. Mert az eleve lehetetlen.

Bárdos András mesélte egyszer egy nyilvános fórumon, hogy vitatkoztak, keseregtek a magyar foci jelenlegi helyzetén. Egy - a focihoz mit sem értő - kolleganője odament hozzájuk és megkérdezte:

- Hányadikak vagyunk a világranglistán?

- Harmincnegyedikek - (ez volt akkoriban)

- Akkor meg mi a probléma?! - kérdezett vissza értetlenül. Mire mindannyian elhallgattak.

Ezer okot lehet felsorolni, vajon mi az amit tudat alatt kompenzálni akarunk az Aranycsapat legendájával. Megemészteni azonban sem az akkor-, sem az azóta történteket soha nem fogjuk.

Vitray, Knézy, Gulyás, Komlósi és riporterek generációin át maradt fenn a szállóige a svájci VB döntőről, majd az "M - mint Mohács" azaz Marseille. Kudarcainkat, összeomlásainkat mintha sokkal jobban számontartanánk sikereinknél (Ez alól talán csak egy kivétel van: a londoni 6:3).

És ezek a kudarcok alkalmasak voltak arra, hogy - amikor még volt mire büszkének lennünk - elvegyék a lehetőséget, hogy megbecsüljük mindazt, amit '54 után elértünk. Pontosan ezért nem szeretném, ha ez a sorozat ugyanúgy bezzeg-időszak lenne a jelennek, mint ami Détáriéknak volt az Aranycsapat. Bár jobban belegondolva, ez a veszély nem is igen fenyeget. Sokkal inkább tartok attól, hogy az egykori sikerek feledésbe merülnek. Valahol ez a gondolat ihlette meg e sorozat indítását is.

"Elfelejtettek bennünket" - mondja a Mezey-válogatott egy játékosa egy nem túl régi visszaemlékezésben.

- Dehogy felejtettünk el Titeket! E blog statisztikáit nézve, kétezer olvasó és legalább kétszáz állandó kommentelővel kórusban kiáltanám vissza nekik ezt, innen a net sűrűjéből.

Irapuato

Katona voltam. Még mindig. Katonaságban az ember megtanulta megbecsülni a legapróbb dolgokat is, amik a hétköznapi életben oly' természetesnek tűnnek. Egy jó alvás, egy zuhany, egy finom falat, egy könyv, vagy csak néhány percnyi nyugalom. Ilyen körülmények között a várakozások, a remények és a sikerek sokszorosára duzzadnak ahhoz képest, amit a külvilágban jelentenek. Bármennyire is értelmetlen és az életünkből ellopott egy évet jelentett a katonaidő, a napi körülmények között elég volt a jókedvhez és a kitartáshoz, hogy megvertük a brazilokat. Napokig éltünk egy ilyen emlékből. És hasonlóan tartotta bennünk a lelket a közelgő világbajnokság.

Ilyen körülmények ért engem Irapuato. A katasztrófa napja.

Jövet-menet a meccs volt a téma. Erről beszéltünk a kantinban, a folyosón, a körletekben, mindenhol. Latolgattunk, mérlegeltünk, bizakodva veregettük egymás vállát, mint akik maguk is csatába indulnak. Készen álltunk hát a megmérettetésre!

Minden nyűgöt letudtunk, mert a lelkünk valahol egészen máshol, az óceán túlpartján járt és nem a Dunántúl egy kietlen pusztaságán, ahova éppen akkor hadgyakorlatra vittek. A fiúk Irapuatoban, mi a Bakonyban. 

Jártunk már itt januárban. Akkoriban robbant fel a Challenger. A hajmáskéri kivagonírozásnál az éltetett bennünket, hogy ha nyáron ugyanide visszatérünk, már milyen közel lesz a leszerelés, és nem fogunk fázni. 5 hónappal később ugyanott álltunk és ugyanúgy fáztunk a hajnali esős szélben. De nem baj! Mindjárt kezdődik a VB!

Remélem ezzel nem árulok el hadititkot, de ha igen, bizonyosan elévült már. Hajnal óta kinn voltunk a mezőn. Távol bármilyen lakott településtől. BMP-ink beásva, fedezékben. Vártuk az indulási parancsot. A katonaidő 90%-a várakozással telik. A maradék tíz rohanással. De most nem bántuk. Mindenki tudott keríteni egy kisrádiót, amit néhány drót segítségével a páncélos botantennájához kötött és így az egész szakasz hallhatta az adást.

Én szerencsésebb voltam. Hírszakaszosként egyedül ültem a parancsnoki BMP hátuljában, rám sem nézett senki. Ráadásul a rádiók voltak a munkaeszközeim. Mázlista. Nem elég, hogy soha nem adott őrséget, soha nem volt konyhaszolgálaton, most meg - a döntő pillanatban - senki nem *szogathatja, gondolták rólam.

Aztán mégis pechem volt. Már bejelentkezett a rádió mexikói tudósítója, a himnuszokat játszották, amikor jött az ukáz: Végig kell szaladnom a zászlóalj összes BMP-jén, hogy beállítsam a megadott frekvenciát. Nosza felnyitom a hátsóajtót és mint az őrült rohanok az első század gépeihez. Felnyitom a felső ajtót, Sziki üveges szemmel néz vissza rám.

- Mennyi?

- Első perc és egy-null a ruszkiknak ***meg!

Elmorzsolok egy káromkodást az orrom alatt. Behajolok és áttekerem a rádiót a megadott frekire, szaladok tovább. Csak a bakancsom dobogása hallatszik a nagy semmi közepén. Arcomba apró tűszúrásokként hullik a szitáló eső.

- Nincsen baj! Hányszor, de hányszor fordítottunk már! Ott volt Rotterdam, aztán az osztrákok ellen Pesten. Nekünk ez a kabalánk! Ez a specialitásunk! Mindjárt fordítunk!

Détári a szovjet védők között

Odaérek a második BMP-hez.

- Mennyi? - tépem fel az ajtót és nem éppen azzal a hangsúllyal, mint manapság a lottóreklámban.

- Negyedik perc és már null-kettő - jön a válasz.

Itt valami nem stimmel. Nincs időm, rohannom kell tovább. Éppen szolgálati időmnek abban a bizonyos 10%-ában vagyok.

- Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet! kiabálom hangosan magamnak. Szavaim üresen visszhangzanak a fülemben. És különben is, hol az istenben van a harmadik szakasz gépe?!

Ja megvan! Ott, túl a bokrok mögött, pont kilátszik a lövegcső. Kifutottam magamból a szuszt, az utolsó métereket már baktatva teszem meg. Ha az első félidőben sikerül szépítenünk, akkor még minden megváltozhat. Végülis.... nem rossz egy döntetlen sem, csak akkor a franciákat tutira le kell gyűrnünk.

Félve nyitom fel a harmadik páncélost. Kocka néz rám üres szemekkel. Már 0:3.

Belanov büntetője volt a harmadik

Mire visszaértem a helyemre, már szünet volt. Élettelen zombieként ültem a helyemen, végihallgatva a következő negyvenöt perc minden eseményét. Mintha szakadékba zuhantam volna. Nem volt egy kapaszkodó, nem volt egy vígasz, egyetlen gondolat sem, hogyan fogjam fel, mit gondoljak arról, ami éppen most, velem történik. Csak ültem és néztem magam elé a semmibe. Légüres térben, erőtlenül.

- Mi történt veletek fiúk? Mi történehetett ott? Nem szégyellem: gombóc szorongatta a torkomat. Emlékeimből feltolult a pesti osztrák meccs mámora, a rotterdami 2:1, a Hanappi diadal, ahogyan a TV stúdióban ülve borzongtam a játékuktól és brazilok elleni felejthetetlen parádé... Ezek nem lehetnek ugyanazok a fiúk! Nem tudtam még ekkor, mennyire rímel amit mondok, Mezeyre.

Abban a helyzetben nem volt túlzás kimondani: Valami meghalt bennünk. Valami ami nagyon a miénk volt, ami az elmúlt években beleivódott és bármi is ment rosszul, rágondolva vígasztalódtunk, és ez most egyszeriben semmivé vált. És hatalmas űrt hagyott maga után.

Nem tudom mi lett a hadgyakorlat vége, de stílszerű ha egy morálisan teljesen szétvert, összeomlott sereghez hasonlítom magunkat.

A II. Zászlóalj hírszakasz utolsó ismert képe, az irapuatói összeomlás előtt

És most nézzük a száraz tényeket:

Szovjetunió-Magyarország

SZU: Daszajev - Larionov, Kuznyecov, Beszonov, Demjanyenko - Jaremcsuk, Zavarov, Jakovenko (73. Jevtyusenko), Rácz - Belanov (70. Rogyionov), Alejnyikov.

Magyarország: Disztl P. - Sallai, Róth, (12. Burcsa), Garaba, Péter (62. Dajka) - Kardos, Nagy A., Détári, Bognár - Kiprich, Esterházy.

Akinek van lelkiereje hozzá, nézze végig az összefoglalót:

(Elnézést a minőségért)

Máig is úgy érzem, valahányszor visszajátsza valaki, egy kést forgat a szívemben... Mezey (állítólag) a jelenlévők szerint már az első negyedóra után azt mormogta maga elé: Ez nem az én csapatom. Más körülmények között, ez talán egy felháborító kísérletnek tűnt volna a felelősség elhárítására. Most ez fel sem merült bennem, hisz nem csak Ő, mi sem ismertük fel a csapatot.

Szovjetunió-Magyarország= 6:0 (3:0)

Következett a második meccs, a csoport leggyengébb tagja, Kanada ellen.

Magyarország - Kanada

Ha Kanada, akkor Vrablic. Ez az egy név, ez az egy játékos ugrott be. A Belgiumban játszó idegenlégiós volt a juharlevelesek üdvöskéje, Őrá hívták fel a figyelmet a VB előtt, mint aki meglepő dolgokra lehet képes. Figyelnünk kell rá!

Mezeynek 3 napja volt rá, hogy valami csodát tegyen, valahogy felrázza lelkiekben a válogatottat. Féltucat kapott gól után nem meglepő, hogy Disztl Péter helyett most Szendrei áll a kapuba, nincs a kezdőcsapatban sem Róth Antal, sem Péter Zoltán. Kardos pedig visszahúzódik a védelembe.

Magyarország: Szendrei - Sallai, Kardos, Garaba, Varga J. - Burcsa (27. Róth), Bognár Gy., Nagy A. (62. Dajka), Détári - Kiprich, Esterházy.

Kanada: Lettieri - Lenarduzzi, Bridge, Samuel, Wilson (41. Sweeney) - James (53. Segota), Ragan, Gray, Ion, - Valentine Vrablic.

A magyar csapatnak két ellenfele van ezen a meccsen és ezek közül a nagyobbik saját maga. A kanadaiaknak rendes körülmények között esélyük sem lenne, bár a franciák ellen egész jól helytálltak a nyitómeccsükön. Papin csak a meccs hajrájában tudta belőni a győztes gólt, így félő volt, hogy a megroggyant nemzeti tizenegyünket most "elkapja" a lelkes újonc. Szerencsére nem ez történt.

Azt gondoltam, az nem lehet, hogy évek munkája menjen tönkre néhány perc, vagy egyetlen meccs alatt. Azzal bíztattam magam, hogy ha másik meccsen megrázzuk magunkat, 2-3 góllal sikerül nyerni és közben a szovjetek legyűrik Platiniékat, akkor a magyar válogatott főnixmadárként támadhat fel hamvaiból és a csoportmérőzések után ismét azt a Mezey csapatot látjuk, amit megszoktunk. Gál honvéd rámszólt: Hagyjam már abba az álmodozást. Pedig nem szégyellem bevallani, ezt ma sem tartom illúziónak. Ha valóban az akklimatizálódás körül lehettek a gondok, akkor ez még akár be is jöhetett volna...

Vrablic támadása fennakad Kardos és Sallai között

A találkozó jól indul. A második percben Esterházy lehetetlen szögből perdíti a labdát a rövid sarokba. Máris 1:0! Ha a fiúk felpörögnek kibélelhetjük gólokkal Lettieri kapuját. nagy szükség volna rá!

De a folytatás sehol nem marad. Enervált, ólomlábakon mozgó játkosok tévelyegnek a pályán. Szinte kontrázásokra játszunk. Nincs bennünk erő, nincs bennünk lendület. Kik bújtak Détáriék mezébe? Ezek nem Ők! Ezek nem ugyanazok. Ez lehetetlen. Le kell számolni azzal az illúzióval is, hogy a gyors szovjet gólok törték össze a csapatot. Nem pusztán egy rövidzárlatról van szó. Itt valami egészen más rejlik a háttérben.

Negyedórával a lefújás előtt megnyugodhatunk. A kanadaiak nem fognak egyenlíteni. Détári labdájával Kiprich betör a tizenhatoson belülre, de a kapus véd, szerencsére az érkező Détári berúgja! Benn van a második magyar gól és ezzel nyerünk. Sweeney-t öt perccel a vége előtt ráadásul kiállítják.

Magyarország-Kanada= 2:0

A C csoport összes gólja, 4'39"-től látható a magyar-kanadai:

A szovjetek és a franciák Leónban nem bírtak egymással. Az 1:1-es döntetlen (és a mi szerény gólkülönbségú győzelmünk) azt jelenti, ki-ki meccset kell vívnunk az Európa bajnokokkal a továbbjutásért. Egy hét telt el az irapuatói sokk óta. Talán elég idő ez?

Az utolsó remény Leónban

Ha volt valami párhuzam a válogatott és a mi akkori sorsunk között, akkor nézzük úgy, hogy a Rommel-féle rugalmas elszakadás, azaz a harcolva visszavonulás keretében, az utolsó nagy erőpróba Magyarország egyik legcsodálatosabb - mindmáig felfedezetlen - vidékén, a Rezi vár romjainak árnyékában várt ránk.

Akkoriban ez még katonai terület volt, ún. hegyi gyakorlatra szállítottak át bennünket, ahol szurdokok, sziklás hágóg, érintetlen, buja növényzet és függőhíd környezetében mi, híradósok alakítottuk a gerillák szerepét, vagyis az utolsó töltényig harcoló osztrák hegyivadászokat, akiket fel kell morzsolni.

A legváratlanabb helyeken kellett rajtaütéseket végrehajtanunk saját barátainkon, leendő évfolyamtársainkon, akik teljes menetfelszerelésben keltek át a hágón. (Remélem most megint nem követek el titoksértést).

Egy ilyen rajtaütésnél emlékszem még Sziki tekintetére, aki egy 10 kilós aknautánzattal a nyakában, rohamsisakban, egyik kezében a géppuskával, másikban egy lőszeresládával, nyelvét kilógatva néz rám szemüvege mögül döbbenten: ezt most miért kellett?!

Ő volt az, akitől az első szovjet gólt megtudtam. Lassan és tehetetlenül mozogtak vaktölténnyel betárazott AMD-65-öseink célkeresztjében. Könnyű prédák voltak. Pont úgy, ahogyan a magyarok a franciák ellen. Ezt a meccset már áldozatainkkal közösen néztük a hegyi táborban.

Franciaország: Bats - Ayache, Battiston, Bossis, Amoros - Tigana, Giresse, Platini, Fernandez - Stopyra (70. Ferreri), Papin (61. Rocheteau).

Magyarország: Disztl P. - Sallai, Kardos, Róth, Garaba, Varga J. - Dajka, Hannich (46. Nagy A.), Détári, Kovács K. (65. Bognár Gy.), Esterházy.

Félóráig volt remény. Lehet, hogy csak a képzeletem szülte, de én igenis emlékszem egy Dajka fejesre, ami felső lécről jött vissza. Aztán a 30. percben szegény Sallai Kicsi, a magyar csapat legalacsonyabb tagja, hiába ér vissza kétségbeesetten a magyar kapu előtt átívelt beadáshoz, Stopyra magasabbra ugrik és befejeli. Nincsen már az utolsó remény sem, hogy Disztl Petya a semmiből odaérve kitornássza.

A szünetben 0:1, a második félidőben aztán a franciák fölénye és a magyarok enerváltsága mindennél láthatóbban kiütközik. Tigana úgy szlalomozik a védőink között, mintha azok edzésen felállított bólyák lennének. A harmadik gólnál pedig Bats kirúgása után, a veterán Rocheteau gyakorlatilag állva hagyja a védelmet és betalál. Hol van már ekkor a párizsi 4:2-es Vidi győzelem emléke? Vajon eszébe jutott-e a loboncos hajú csatárnak, hogy ez ugyanaz a Disztl Péter, akinek a csapata anno megalázta a PSG-t?

Platini és Dajka balettje

Franciaország-Magyarország= 3:0

Számunkra véget ért a világbajnokság. Akkor még nem tudtuk, véget ér egy focikorszak is, melynek hiányát máig szenvedjük. Nem maradt már miben hinni, mivel vígasztalódni. 2 hónap még a leszerelésig...

Emlékek

Aki megélte és végigkísérte ezt a korszakot, amely éppen ebben a posztban most lezárul, akkoriban hatalmas törésként élte meg a történteket. Sietek hozzátenni: Az is volt! Éppen azért, mert az előzmények, az eredmények és a játék, a tartós teljesítmény feljogosított bennünket a reményeinkre. Nem illúziók voltak, hiszen a kudarcok és sikerek hullámvasútjához korábban már hozzászoktunk. Megtanultuk milyen forgandó a szerencse egy bírói ítélet, egy kapufa, vagy éppen egy Czerniatynski gól képében. De ez ennél sokkal több volt most.

Argentínában az volt a szégyen, hogy egyetlen győzelmet, egyetlen pontot nem szereztünk, amivel a becsületünket megmenthettük volna. Spanyolországban tizenegynéhány percre voltunk az áhított továbbjutástól. Ott a gólzáporos kezdet nem volt elég a folytatáshoz, Mexikóban a gólzápros kezdet ütött ki minket.

Három világbajnokság és mindhárom - a helyszín miatt - egy Mundial. Átok volt ez, vagy jel? Ahhoz én túl rackó vagyok, hogy valami felső üzenetet keressek benne.

Mindegyik bukás fájó volt, de ez volt a legnehezebb. A mai napig nem tudtuk feldolgozni. Nem is fogjuk már.

A VB után még 2-3 évig jártam meccsekre. Hittem, vagy inkább hinni akartam. Isten bizony megpróbáltam kitartani, ápolni a reményt, meglátni a fényt, ami a folytatást a visszatérést jelenti.

Megtanultam szeretni Rostást, Katona Gyurit, Szeibertet, Oroszkit, Bodát és Talapát. Jöttek új nevek és új ígéretek. Lehota, Jován, Sallói, Brockhauser, Gelei, Páli, Strausz, Dzurják, Topor, Dukon. Reménykedve figyeltem, hova igazol a Haladásból Illés, akinek titulusa - és nem ő tehet róla - "Illés Béla a király!". Keserű mottója lett számomra ez mindannak, amik azelőtt voltunk.

Maradt még néhány emlékezetes pillanat. Levezetésként. De egy kezemen meg tudom számolni mennyi. A magyar-lengyel 5:3, amelyre kimentem. Egy Ú.Dózsa-Honvéd káprázatos gólparádéval a Népstadionban. A PMSC-Feyenoord. A Fradi BL-be jutása és a 3:1-es magyar-olasz. Majd legutóbb az ifik szereplése Egyiptomban. Évtizedes emlékek támadtak fel bennem, nagyon mélyről. Le kellett porolnom őket, mint valami padláson talált tárgyat, amikor azt láttam, hogy nincs lehetetlen, nincs elveszett meccs Komanék számára. No meg a Loki BL-be jutása! És ezzel nagyjából vége. Ennyi.

A Mexikóban történteket sokan és sokféleképpen magyarázták. Volt aki pénzt keresett belőle, volt akiben felülkerekedett a gúny, a cinizmus, az ugyanmár-mire számítottál típusú fölényeskedés, leereszkedő hangnem. Volt aki a másfél év sikersorozatát tartja lufinak és ezt a három meccset pedig a rögvalóságnak. Nem haragszom rájuk, mert pontosan tudom, nekik is éppen olyan sokk volt ez, mint számomra. Csak az van, hogy ők máshogyan, másképpen dolgozzák fel a történteket.

Egy dologhoz, azonban negyedszázad távlatából is makacsul ragaszkodom. Nem engedem, nem hagyom, hogy ami Mexikóban, a korszak végén történt megkérdőjelezze vagy semmivé tegye mindazt a sok szép emléket, amivel ezek a fiúk, ez a generáció megajándékozott engem. Mert az igenis volt. Létezett! És ezt már senki nem veheti el Tőlem!

Enélkül nem is születhetett volna meg ez a sorozat.

Úgyhogy bármi is történt Mexikóban, a magyar foci utolsó nagy korszakának minden egyes gólját, diadalüvöltését, örömmámorát elevenen itt őrzöm a szívemben. Ahogy Esterházy Marci széttárt karokkal rohan a tribünhöz, ahogy Détári levegőbe boxolva ugrik gólörömében, amikor Sallai kikaparja a labdát a brazil csatárok közül, ahogy Andrusch a sarok elől kotorja ki a holland csatár lövését....

És ott van Nyilasi fejese, Fazekas gólja a románok ellen, Kiss Laci emelése Oslóban. Ahogy Vitray, Knézy, Gulyás gólt üvölt vagy elcsuklik a hangjuk.

El lehet felejteni Szabó József mesternégyesét? Májer Lajos gólörömét a Bernabeuban? Vagy Csapó felsőlécét a Real ellen? Ahogy Törőcsik megalázza a kölni Steinert az alapvonalnál? Kisznyér Sanyi szabadrúgásgólját az AEK ellen? A Siófok kupagyőzelmét? A Rába menetelését? Az álomgólt a Hanappiban, Pusztai beadásait, Várady bombáit? Mészöly kockás zakóját, Tubi extázisát Bécsben vagy Mezey félszeg mosolyát?

Te jó ég! Még meddig folytathatnám! Mindegyik azonnal élőképben jelenik meg a szemem előtt, elég csak a gondolatot felidézni.

Örömökkel, boldogsággal és büszkeséggel teli időszak. A felemelt fejjel viselt vereségek, a bravúrok és magabiztos győzelmek korszaka volt ez.

Bárhogyan is zárult, én azt mondom:

Srácok, az Ég áldjon meg benneteket azért, hogy mindezzel megajándékoztatok! 

VÉGE

A nagy korszak ezzel véget ért, de a sorozat még nem zárul le. Hátravan még (néhány) Epilógus. A következő számban azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk. Az "In Memoriam" poszt következik...

(Aki szeretne értesítést kapni a sorozat folytatásáról és még nem tette, kérem küldjön üzenetet Értesítés címmel erre a linkre)

Kérlek értékeld: