Az utolsó boldog emlékű félév, a sorozat utolsó előtti része következik. Tavaszi idény a készülődés és a közelgő Világbajnokság árnyékában. A Mexikóba induló Mezey válogatott egy utolsó, fantasztikus mérkőzésen elbúcsúzik a szurkolóktól. Örökre emlékezetes gálamérkőzésen felteszi addigi teljesítményére a koronát. A zsúfolásig telt Népstadionban a magyar válogatott káprázatos játékkal örvendezteti meg rajongóit. Ezen a találkozón még egyszer utoljára, tündöklik a magyar labdarúgás, aztán évtizedekre elköszön a világ élvonalától és az utolsó nagy korszak lezárul.
Bajnokság
A laktanyából még mindig nem volt kilátás a stadionra, ha pedig kimozdultunk, akkor lánctalpasaink meglehetősen ritkán kanyarodtak egy focipálya felé. Következzék paraj visszaemlékezése:
NB I 1986 tavasz – kamaszkorom legszebb tavasza
Ez az a bajnoki évad, ami a legközelebb áll hozzám és ugyancsak ez az, amikor valami végleg eltört… . De velünk, magyarokkal márcsak így szoktak történni a dolgok, csak a két végletet ismerjük.
Pedig minden együtt volt! (Vagy ez csak látszat, csak papírvékony jég, amin táncoltunk? Alighanem ez utóbbi.) Nagyszerű válogatott, brazilverés, közeleg a VB, amit mindig hatalmas izgalommal vártam, a bajnokságban kedvenc csapataim és játékosaim remekelnek… és mégse.
De nézzük a részleteket, hátha manapság sokan inkább csak a válogatottra emlékeznek ezzel a tavasszal kapcsolatban: Az MLSZ ilyenkor szokásos naptár-reformja miatt a tavasz már decemberben elkezdődött, és ugyancsak havas pályákon már februárban folytatódott is, az MNK elődöntőkkel: Eger-FTC 1:4, SZEOL-Vasas 0:3.
A bajnokság szintén téli időben, március 1-én kezdődik, és: Szenzáció! Megszólalt Verebes a Népsportban, aktuális is, hiszen rögtön az éllovashoz látogatnak. Az önbizalom megvolt („Atomcsatársorom van”), az eredmény? Gyenge meccsen Dajka góljával kispesti győzelem, az atomcsatársor mindhárom tagja csak 5-ös fokozaton pislákolt…
Bodonyi és Preszeller küzdelme az idénnyitón (Bp.Honvéd-Rába ETO=1:0)
Még ebben az első fordulóban Videoton-Pécs 2:0 egy Kerekes-duplával és újoncavatással (Sallói).
És erőltetett menetben folytatják is a csapatok és a lelátón didergő szurkolók is. Tovább szárnyal a Videoton - ezúttal Siófokon győznek - míg a Tatabánya-Pécs vidéki rangadót, az addig még gólt sem igen rúgó pécsi balhátvéd, Brezniczky két góljával eldönti és mivel mellékesen kikapcsolta a játékból Kiprichet is, 10-es osztályzat a jutalma!
Ugyanekkor Melis tripla a Debrecen ellen, míg az Üllői úti FTC-ZTE (2:1) máig emlékezetes a Balázs kapus vs. nézők hógolyó-meccs miatt. Igaz, ami igaz, sokat elárul a viszonyokról, hogy simán engedte a bíró a játékot és a Fradi győzelmét … (szerintem innen egyenes út vezetett pl. Szentes Lázár vesén rúgásáig, hogy egyebet ne is mondjak én, az egykori fradista, a Fradiról).
Már a 22. fordulónál járt a mezőny, amikor 5 csillagos mérkőzésen 5:5 lett a Bp. Honvéd-MTK-VM, volt itt minden: a 35. percben a Honvéd már 4:1-re is vezetett, a 61. percben viszont már az 5:4 az MTK-nak! Ezen felül, négy tizenegyes (ebből Détári hármat vállalt), csak úgy röpködtek a magas osztályzatok (VB előtt voltunk ugyebár, lásd 1978 tavasz): Bognár és Kovács K. 9-es, Sallai, Dajka, Katzenbach 8-as.
Parázs jelenet a győri kapu előtt
Ez nem akármilyen forduló volt, ugyanekkor Vasas-Rába ETO 3:5, ezek után szinte fel sem tűnt, hogy Csepel-FTC 2:1, a győztes gól szerzője Birkás.
Ekkor már viszonylag kevés figyelmet kap az NB I, hiszen megérkeztek a brazilok Budapestre!! Persze, azért a bajnokságot is le kell játszani, ha már kiírták. A Békéscsaba 6:1-es kivégzésében a valóban atomcsatársor – Kiprich, Plotár, Vincze – kiemelkedőt teljesít (Kiprich pl. 9-es osztályzatot kapott).
Kardos harcban az egerszegi csatárokkal (Ú.Dózsa-ZTE=0:1)
Március végén már a 23. fordulónál járunk, és egy vitathatatlan szuperrangadó: Pécs-Rába ETO, azaz a második fogadja a harmadikat (a Honvéd elsőségét nincs ember, aki megkérdőjelezné). A Mecsekalján 16.000 néző előtt (ennyi hely nem is volt, ez azt jelentette, hogy a fákon is ültek…) 1:1, semmit nem eldöntő döntetlen (Gólok: Bérczy illetve a nagy formában lévő Melis).
A csúcstartó. Garami József – szerencsére ma már mindenki, aki egy kicsit is foglalkozott a magyar labdarúgással, ismeri ezt a nevet. Nem volt ez mindig így: egy komoly sérülés miatt váratlanul félbeszakadt labdarúgó-pályafutást követően, tanári diplomát majd szakedzői képesítést szerezve, csendben kezdett el dolgozni a pécsi utánpótlásért.
Hatalmas szakértelemmel ÉS pedagógiai tudással ÉS emberséggel!
Csak úgy ontotta a fiatal labdarúgókat a felnőtt csapatnak, az ifjúsági bajnokságoknak meghatározó ereje volt a PMSC és a 70-es/80-as években talán Pécsett játszott a legtöbb saját nevelés. Hogy aztán ezek a tehetségek mire vitték (vagy mire nem) később, arról már igazán nem ő tehetett, de ezzel együtt is számos tanítványa sokszoros válogatott lett. Látva azt a hatalmas edzői munkát, amit Garami végzett ifjúsági szinten, nem csoda, hogy rendszeresen felmerült a neve a felnőttcsapatnál is, különös tekintettel arra, hogy ebben az időszakban sokan úgy tartották, a PMSC-ben, nem utolsósorban éppen a remek utánpótlás háttér miatt, sokkal több van annál, mintsem a 8-12 hely körül vergődjön. Végül 1985 tavaszán, amikor igazán nagy volt a baj és a Pécs a kiesés szélén táncolt, leült a kispadra, rögtön mélyvízbe dobva számos fiatal tanítványát (pl. Túri, Lovász, Bérczy) és bent tartotta a csapatot.
Magától értetődő volt tehát, hogy ő folytatja majd 1985 őszétől is. Ebben az évben egyébként az akkoriban nem könnyen osztogatott Mesteredzői címet is megkapja, egészen egyedülálló módon az utánpótlásért végzett munkája alapján.
Ami ezután következett, az ma már a pécsi labdarúgás történelmének legfényesebb lapjaira tartozik. Az első teljes évadban rögtön ezüstérem és az UEFA kupában a Feyenoord legyőzése, majd a következő 7 év során (természetesen Pécsett fel sem merült, hogy ne ő maradjon az edző, ameddig csak akar) számos szép siker, bajnoki bronzérem, bajnoki 4. hely és MNK győzelem, a pécsi labdarúgás legszebb évei.
Teljesen logikus döntés volt tehát, hogy a mexikói pofontól még mindig kábán kóválygó magyar válogatott élére őt nevezzék ki 1987-ben, Verebes viharos távozása után. Mindössze 5 mérkőzésre kap lehetőséget, majd – ez is ritkaság a magyar labdarúgás történetében – csendben, elegánsan távozik.
Még kétszer merül fel a neve a válogatott élén, de pl. 1992-ben végül Jenei Imre több szavazatot kapott: mindenki ítélje meg maga, jó döntés volt-e ez akkor …
1993-ban aztán az előző szezonban vergődő Újpest irányítását vette át, az eredmény 6. hely, majd a következő két évadban bronzérem és ezüstérem, közte pl. egykori csapatának 6-1-es legyőzése (Lovász, Túri, Bérczy immáron Újpest mezben, igaz, meg sem közelítve egykori pécsi teljesítményüket).
És volt még feljebb is: a következő szezonban a Hungária körútra szerződik, ahol az MTK 15 mérkőzést nyer zsinórban (máig rekord), az idény végéig is csak egyetlen vereséget szenved el, kilenc ponttal nyeri a bajnokságot, a gólkülönbség pedig +62.
Innen rövid győri kitérő után a Fradihoz ment és sokat elárul róla, hogy még a mai Ferencvárosnál is mindenki szívesen és szeretettel emlékezik rá, és sokan legalábbis félig neki tulajdonítják a 2004-es bajnoki címet, amikor télen – nem rá nézve! – dicstelen körülmények között kellett távoznia a kispadról. Hogy aztán kivel szúrtak ki a ferencvárosi vezetők?
Nos, azóta ismét az MTK edzője, és egyedül ő tudta megtörni a 2000-es évek végének debreceni hegemóniáját. Személy szerint hatalmas edzői teljesítménynek tartottam, hogy azzal a rendkívül fiatal és tapasztalatlan csapattal bajnok tudott lenni 2008-ban, ennek okait az írásom elején lehet megtalálni: hit az elvégzett munkában, szakmai tudás és pedagógiai érzék, ezek – együtt a felsorolt nagyszerű eredményekkel és emberi kvalitásokkal – mondatják ma azt velem, hogy Garami Józsefnek helye van minden idők 3 legjobb magyar edzője között.
Ugyanekkor 25.000 ember látta, ahogy a Fradi viszonylag simán veri az Újpestet (Strausz, Pintér, Kincses / Steidl), A Honvéd pedig a Vasast (Dajka, Détári / Kovács I.).
Egy éve még csapattársak voltak (Herédi és Palkovics, FTC-Ú.Dózsa=3:1)
Csepelen Kiprich most csak 8-as osztályzatra játszik, és ezért csak 3:0-ra nyer a Bányász, Egerszegen pedig ismét Páli a győztes gól szerzője, ami megtöri a Videoton nagy tavaszi menetelését.
Ekkor a sorrend: Honvéd, Pécs, Rába, ZTE, Videoton, FTC.
A góllövőlista élmezőnyébe pedig - természetesen Détári mögött - már megérkezett Melis is, most Hannich-hal holtversenyben 14 gólos. És nincs megállás, szerda-szombat-szerda.
A 25. forduló előtt fogadkozik Both József, az MTK edzője, meg akarják állítani a győzelmi szériában levő ZTE-et. Sokáig úgy néz ki, ez sikerül is, hiszen már 2:0-ra vezetnek, a végén azonban 2:3, és a címlapon „Zalai gyűrődések a Dacia-n”…. merthogy ez volt az az időszak, amikor egy Dacia-t sorsoltak ki a Hungária körúti meccseken. (Innen is üdvözlöm Kugler Gábor szakmunkás-tanulót, aki egy gyönyörű hófehér Dacia-t nyert.)
Ugyanebben a fordulóban már senki nem lepődött meg azon, hogy Újpest-Siófok Jankovics góljával 0:1, ez volt a lilák sorozatban harmadik veresége, mindhárom csatáruk, Selmeczi, Schróth és Dékány 3-as osztályzatot kapott, igen, a Göröcs-Fazekas-Bene-Dunai-Zámbó-féle klubról van szó...
Mindeközben a Béke szállóban a felek megállapodtak a 88-as EB selejtezőcsoport mérkőzéseinek időpontjában, a – (z) addigra már minimum VB negyeddöntős ... – magyar válogatott októberben, a hollandok ellen Budapesten kezd majd.
A 26. forduló mérkőzése az adott heti tippelő, dr. Kalocsay Géza szerint sem lehet más, mint a dobogós helyekről dönteni hivatott ZTE-Rába ETO, aholis egy 4 csillagos mérkőzésen 4:3 a hazaiaknak, és még Verebes is gratulált!
Nos ehhez a mérkőzéshez be kell szúrjak valamit. Táposként - katonaviselt kortársaim tudják mit jelent ez - ritkán jutottam ki a laktanyából, ha meg igen, akkor meg "kimarcsi" helyett az "eltávot" választottam. Így aztán egyetlen alkalom volt, hogy meccsre mentem. Ez volt a ZTE-Rába. A lilák botladoztak, Kisznyér Sanyi meg már visszavonult, így nem is bánkódtam nagyon. Jóformán fogalmam sem volt mi zajlik az NB I-ben. Többhetes Népsportot is csak gyújtósként láttam néha, érdeklődésemet inkább a túlélés kötötte le, semmint a hazai foci eseményei. De ezt a meccset nagyon nem bántam meg! Parádés, fordulatos focigála volt Zalaegerszegen. Ha emlékeim nem csalnak meg, többször fordult is a mérkőzés állása, Galántai pedig olyan gólt lőtt a tizehatoson kívülről, a kapus felett a hosszúba, hogy azzal bármelyik világsztár a főcímekbe kerül nyugaton. Pazar kis meccs volt. Az egyetlen, amit ebből a bajnokságból láttam. Visszabaktatva a körletbe, azt gondoltam: Egy ilyen mérkőzés a Bundesligának is becsületére vált volna. Megnyugodtam. Semmi gond a magyar focival!
Fair play: Kakas (Vasas) ölben viszi le a pályáról a sérült Kiss Sándort (Ú.Dózsa)
A Népstadionban lengyel játékvezetőkkel harmatgyenge „rangadón” Vasas-Újpest egy Borostyán góllal 1:0, igen, a lilák zsinórban negyedszer is kikaptak. A másik mérkőzésen Bp. Honvéd-FTC 1:1 két tizenegyes-góllal.
Kovács Kálmán lövése mellészállt
Még ebben a fordulóban derült ki – számomra, aki ott voltam a lelátón, végképp – , hogy nem lehet vita az ezüstéremről sem ebben az idényben: PMSC-Siófok 6:0 és népünnepély, a több mint félévet kihagyó Mészáros duplával tér vissza, a hónapok óta sérült Róth még mindig nem játszhat.
Április közepén már a 27. forduló következik, megint, talán helyesebb ez a kifejezés, kettős mérkőzéssel a Népstadionban, ahol két Dózsa-gól is születik, a vége mégis Bp. Honvéd-Újpest 6:0. Nehéz volt erre már mit mondani, szegény Titi is kifogyott már a szavakból.
A másik mérkőzés egyben az MNK-döntő főpróbája: FTC-Vasas 2:0. Nagyjából ekkor dőlt el végleg, hogy a Videoton nem indulhat majd nemzetközi kupákban (erre legközelebb majd 1989-ben lesz lehetősége, bár jobb lett volna azt is inkább kihagyni…), egy harmatgyenge mérkőzésen Videoton-Volán 0:0. Három fordulóval a vége előtt a Vasas hivatalos közleményt ad ki, mely szerint ősztől a Ganz-Mávag fiatal edzője, Kisteleki István ül majd a kispadon. Ugyanekkor Kispesten már ünnepi a hangulat: tudják, tudja mindenki, ha nem kapnak ki a Csepeltől, már bajnokok, zsinórban harmadszor.
Nos, majdnem kikaptak, hiszen Kovács F. két góljával sokáig vezetett a Csepel, de végül a friss igazolás, Fodor „Foci” érkezik és kezdődhet az ünneplés. Más pályákon fontos mérkőzések: pl. örökrangadó (MTK-FTC 0:1, Kvaszta góljával), Videoton-Ujpest 2:2 (Novath, Vadász / Kardos, Schróth), Rába ETO-Tatabánya 2:1 (Szentes, Rubold / Plotár) és a dobogó szempontjából legfontosabb mérkőzésen ZTE-PMSC 1:2 (Galántai / Túri, Lovász).
Itt - gondolom - megint csak szinte senkinek nem tűnt fel, hogy Róth illetve Péter ezen a meccsen volt először kezdő az egész tavaszi idényben… vajon milyen formában és milyen fizikai állapotban lehetett a válogatott hátvédsorának két oszlopa? Vajon figyelte-e bárki, hogyan játszott akkoriban a Dinamo Kijev a KEK-ben? Hogyan futotta szét, szedte darabokra az elé kerülő csapatokat (ekkor éppen túl volt a negyeddöntőn, ahol Dinamo Kijev-Rapid 4:1, 5:1)? És vajon ezek az összedrótozott magyar játékosok mégis hogyan fogják őket majd megállítani …? Nem érdekelt ez akkor senkit, hiszen „majd a Gyuri megoldja”.
Az MTK fiatal tehetsége, Oroszki egyenlít a Pécs ellen (MTK-VM-PMSC=1:1)
A pécsi és a semleges nézők egyébként sajnálhatják, hogy már eldőlt a bajnoki cím, hiszen az utolsó előtti fordulóban éppen Pécsre látogat a Honvéd. Ha már arra jár, akkor persze le is győzi az idény meglepetéscsapatát. Emlékeim szerint valami egészen korszerű, könnyed játékkal, egy nagyon jól játszó PMSC ellen. A vége 2:4, Dajka és Détári duplázott, mindketten 8-as kaptak.
Az Üllői úton többek között a remek formában lévő Kvaszta is részt vállal a Debrecen 2:0-as legyőzésében, a Megyeri úton pedig … Újpest-Rába ETO 1:3, no comment.
Jut eszembe: mind Péter, mind Róth ezt a fordulót megint kihagyta, „nem akartuk kockáztatni a VB részvételt”, hangzott pl. a zalai magyarázat.
Mindenesetre az utolsó forduló következett, már csak két komoly kérdéssel: kié lesz az ezüstérem, Pécs vagy Rába ETO, illetve ki esik ki a Csepellel együtt, a Debrecen, a Siófok vagy a Volán?
Végülis mindenféle meglepetés nélkül zárul az idény, a Csepel legyőzi és ezzel magával rántja a Volánt. És hogy mit játszott a bajnok Debrecenben? 1:1 lett, egy, utólag emlékezetes mérkőzésen. A 61. es 63. perc között egy gyors gólváltás (Détári / Zsuppos), rutinos meccsre-járónak már ez is gyanús egy kicsit, de a sportnapilap tudósítása szerint „ a hazaiak végülis elérték céljukat és megszerezték a számukra oly fontos egy pontot”.
És hogyan emlékezett minderre pl. Esterházy Márton jó húsz évvel később? “Az 1985/1986-os szezon utolsó fordulójában 1:1-es döntetlennel zárult a Debrecen-Honvéd mérkőzés, s a kiesés elől menekülő hajdúságiak Esterházy emlékei szerint rengeteg pénzt (utóbb kiderült: 600 ezer forintot) fizettek egy pontért, és annyi libamájat, hogy belerohadt a kocsiba. Marci akkor már nem játszott a Honvédban, Sallai azonban igen: Már el is felejtettem ezt a meccset, amikor nem sokkal a rendszerváltás előtt egyszer csak eljöttek értem a rendőrök. Majdnem úgy, mint a Tanú című filmben Pelikán József gátőrért. Ballonkabátos urak ültettek be egy kocsiba azzal, hogy csak kérdezni akarnak néhány dolgot – nyilatkozta utóbb az 55-szörös válogatott hátvéd, Sallai Sándor, akinek a karrierjét saját bevallása szerint derékba törte a bundaügyért kapott eltiltás.”
A másodosztályt végül, végig szoros, kiélezett küzdelemben, a Dunaújváros nyerte meg és az Egerrel együtt feljutott az NB I-be.
A góllövőlista így alakult: 27-Détári, 17-Hannich és Melis, 14-Nagy Imre, 13-Boda, Szeibert és Kiprich, 12-Borostyán, Kovács Ferenc és Túri, 10-Dajka, Nagy József, Páli és Plotár.
Az év játékosa Róth Antal, 1984 után másodszor.
Végezetül, szigorúan a játék kedvéért érdemes összevetni a Népsport posztonkénti rangsora által alkotott 22-es „keretet” a Mexikóba kiutazó tényleges válogatott kerettel, a klasszikus 4-3-3 felállásban (mivel 3 kapus kell, középcsatárból csak egyet számoltam, addigra kezdett “kihalni” ez a poszt egyébként is.)
Disztl P., Szendrei, Andrusch | Mező, Disztl P., Szendrei |
Sallai, Csuhay | Farkas, Sallai |
Disztl L., Nagy A. | Toma, Csepregi |
Róth, Garaba | Róth, Garaba |
Péter, Varga J. | Péter, Brezniczky |
Nagy J., Kardos | Szántó, Gyimesi |
Hannich, Burcsa | Hannich, Bánki |
Détári, Bognár Gy. | Détári, Galántai |
Kiprich | Kiprich, Nagy I. |
Dajka | Dajka |
Esterházy, Hajszán, Kovács K. | Kovács K., Vincze |
Ebből is látszik, hogy a nagyjából tényleg az akkori legerősebb magyar válogatott szenvedte el a magyar VB történelem legnagyobb és legkínosabb vereségét.
Így ért hát véget kamaszkorom legszebb tavasza, az utolsó olyan bajnoki szezon, amikor még hittem a magyar fociban.
Szerencsésnek tartom magam ma már, hogy ezen korszak kezdetét kisgyerekként már tudtam követni (nagyjából a 76-os MTK-féle KEK menetelés volt az első esemény, ami már „beégett a retinámba”), három sikeres VB selejtező-sorozat, újpesti és Videoton kupamenetelés, és persze száz és száz bajnoki mérkőzés élménye örökre beívódott emlékezetembe. Ez a korszak ért véget 1986 júniusában, váratlanul és durván. Persze, mint minden hit, csak fokozatosan halványult el az enyém is, de a következő szezon pl. maga volt a reménytelenség, siralmas bajnokság, szánalmas válogatott, reménytelen nemzetközi kupameccsek – de a leginkább elmesélhetetlen és leírhatatlan az a kétségbeesés, majd totális nihil és elkeseredett hangulat, amibe 1986 őszére a magyar szurkolók kerültek.
Magyar Kupa (MNK)
A magyar kupaküzdelmek a Siófok egykori bravúrja után, úgy éreztem, menthetetlenül visszasüllyedtek abba a közönybe, ami korábban jellemezte őket. Megint ott tartottunk, ahol évekkel korábban. Sem önálló rangja, sem tétje nem volt a "viadalnak". Általános közöny és mellőzöttség jellemezte a találkozókat. Ezen a helyzeten sokat rontott, hogy az előző évi fináléban a két részvevő nemzetközi kupaszereplése már biztosított volt. A Honvéd akkor már bajnokként állt ki az egyébként gyengélkedő Tatabányával szemben, melynek KEK részvétele így, a döntő kimenetelétől függetlenül már biztosított volt. Ez rá is nyomta a bélyegét a találkozóra. A kispestiek könnyed 5:0-ával hódították el a trófeát. Úgy éreztem, az egyes klubok hozzáállását tekintve, rögtön kilóg a lóláb, amint az MNK egyetlen vonzó előnye kiesik a képből. Hol volt már az a borzongás, az az izgalom, ami a Siófok egykori kupamanetelését kísérte, vagy a drámai fordulatok a döntőben? Az igazi tét? Az igazi játék?
Sajnos az 1985-86-os kiírás már az elejétől nyilvánvalóvá tette, hogy ezúttal sem számíthatunk komolyabb küzdelmekre. Ha a szurkolók szívesen is vették volna, a csapatok nem voltak partnerek a mérkőzéseken ehhez. Ennek egyik jele, hogy még az őszi mérkőzések során az Ú.Dózsa - melynek nemzetközi kupasikerei éppen a KEK-hez kötődtek - már az első fordulóban búcsúra kényszerült, mivel csak a junior csapatát küldte ki a pályára, amely el is vérzett. Az MLSZ ezért a húzásért 60.000 Ft pénzbüntetéssel súlytotta a lilákat. Nem mintha az adminisztratív eszközökkel különösebb előrelépést lehetett volna produkálni. Ugyanebben az (őszi) fordulóban búcsúzott a korábbi címvédő a Siófok is. Sehol a horizonton nem látszott egy új szín, egy üde színfolt, amely visszarángathatná az érdektelenségből a Magyar Kupa küzdelmeit.
A második fordulóban a Mákvölgyi Bányász (!) kiveri a Volánt, a Ménfőcsanak pedig a döntős Tatabányát.
Mire elérkezett a döntő pillanata, a sportsajtó ismét "igazi döntőnek" titulálta a két finalista összecsapását. A Vasas 5 évvel a szekszárdi (DVTK elleni) kupagyőzelme után jutott el a trófea közelébe. Az az akkori mérkőzés, már a sorozatunk időszakára esett. Nagyon megváltozott a piros-kékek összeállítása. Az egykori - bajnoki címig visszanyúló - együttes már számos válságon átesett. Nem játszott már Angyalföldön Müller, Mészáros, Zombori, Gass, Török, Kovács, se Várady.
Most az angyalföldiek a Dunaújvároson és a Szegeden keresztül (3:0) verekedték el magukat a fináléba, azzal a nem titkolt céllal, hogy nekik a kupagyőzelem az egyetlen lehetőség, hogy kijussanak a nemzetközi színtérre (vagyis a szokásos..).
Ellenfele a Ferencváros lett. A zöld-fehérek 7 éve nem jártak a kupadöntőben. Az akkor ezüstérmes Fradi, a nagy kitörés előtt álló Rába ETO ellen veszített 1:0-ra, míg egy évvel korábban a hosszabbításban győzték le a PMSC-t 4:2-re. Időközben példátlan mélységeket is megjárt az FTC, de ebben az évben már szó sem volt arról, hogy a kiesés réme fenyegetné az Üllői útiakat. A felkapaszkodásuk megkezdődött. Bár a következő bajnoki címükre még 6 évet kell majd várni, a Ferencváros csapatát ekkor már dobogóközelben jegyzik.
A kupadöntőbe a Nyíregyháza, a Debrecen és a (címvédő Honvédot kiverő) Eger csapatán keresztül vezet az útjuk.
Eljön tehát a kupadöntő, az NB I-ben előtte a Ferencváros 1:0-ra győzte le mostani riválisát. Erről a döntőről nem maradt fenn sok írnivaló, se fotók nagyon, se gólok.
120 percen át birkóztak egymással a csapatok a Népstadionban. Eredmény nélkül. A meddő küzdelemnek egy tizenegyespárbaj vetett végett.
Valahogy úgy lehetett megírva, hogy az MNK sorsa nem dőlhet el ezen a napon, mert már a sokadik büntetőnél jártak, amikor a Vasas végül kupagyőztes lett.
Vasas-FTC= 0:0. (tizenegyesekkel=5:4) Kupagyőztes: Vasas
Válogatott
Minden boldogságunk, büszkeségünk tárgya, reményeink csapata a nemzeti tizenegy volt. Hovatovább - és nem csak az itthoni diadalittas rajongók száján - a magyar válogatott a VB egyik titkos esélyesének számított. Ha nem is a világbajnoki címre, de mint meglepetéscsapat feltétlenül "benne volt a pakliban", hogy 20 év után ismét nagyot szól majd a magyar csapat.
A sorsolás nem volt túl kegyes hozzánk, de azért nem is egy argentín nehézségű csoportba osztottak bennünket a Szovjetúnió, az Európa bajnok Franciaország és Kanada mellé. A szovjetek továbbjutást jelentő gólját nehezen tudom elfeledni a selejtezőkön. Ha évtizedes emlékeim nem csalnak, Norvégiában pár perccel a befejezés előtt komédiába illő körülmények között, két norvég védő egymásra várva bekísérte a kapus mellett elgurított labdát a bal alsó sarokba. Ehhez foghatót csak több mint tíz évvel később láttam, amikor Finnországban harcoltuk ki a pótselejtezők jogát az utolsó percben. Mindkettőről utólag azt gondolom, bár ne esett volna meg...
Mezey a sűrű sorozatmérkőzésekre kondicionálta csapatát és tesztelte azokat a játékosokat, akik a tartalékból esetleg beépíthetők a kipróbált tizenegybe. Jó félévvel korábban, a selejtezők után már azt nyilatkozta, hogy egészen biztosra vehető, hogy nem teljesen ugyanazokkal a játékosokkal indulnak a Mundialon, akik a selejtezők sikereit kiharcolták. 1985 májusában vívtuk az utolsó (dicstelen emlékű) tétmérkőzést a hollandok ellen. De ha visszanézzük a walesi parádét, ma is összeszorul a szívem: Istenem! Hogy volt olyan idő, amikor a magyar csapat így tudott játszani!
Az előző év végi mexikói négyestorna után, most egy ázsiai turné következett, ahol négy nap alatt, három mérkőzés várt a csapatra. Két meccs az Ázsia válogatott ellen, egy pedig Katarral.
Ázsia Válogatott - Magyarország
A Disztl - Sallai, Kardos, Garaba (46. Balog), Péter - Hannich (62. Vincze I), Nagy A., Détári (62. Dajka) - Kiprich (46. Kovács K.), Bognár Gy., (73. Hajszán), Esterházy összeállítású válogatott hozta a szokott formáját. A szokott forma akkoriban azt jelentette, hogy magabiztosan és fölényben játszva, gólokkal nyerünk.
Az ellenfél nem képviselt nagy játékerőt - különösen a dél-koreaiak nélkül - de nem volt lebecsülendő ellenfél és edzőpartnernek is kiválóan alkalmas.
Balog, Vincze Pilu, Kovács Kálmán és Bognár György voltak azok, akik a kispadon várták a lehetőséget. Herédi és mások, akik esetleg még szerephez juthattak. A többiek már érett és kipróbált játékosok voltak a keretben.
Kiprich már a 3. percben világossá teszi, ki az úr a háznál. Góljával hamar vezetést szerzünk és a félidő vége előtt az élete legszebb időszakát játszó Esterházy növeli az előnyt.
A szünetben némi vérfrissítés következik, majd Vincze és Dajka, végül Hajszán is lehetőséghez jut. A gólt azonban megint Esterházy lövi, még az 57. percben. Ezen a találkozón mutatkozik be újoncként a tatabányai Vincze István. 44 mérkőzésen szerepel majd a válogatottban, összesen nyolcszor talál a hálóba. Kiváló tehetsége ellenére, mint az új kor egyik reménységének már nem adatik meg a lehetőség, hogy világbajnokságon szerepeljen. Legemlékezetesebb alakítása talán az 1988-as Észak-Írország elleni budapesti VB selejtező, ahol a 82. percben állt be, hogy aztán a 85. percben eldöntse a találkozó sorsát (1:0).
A végeredmény: Ázsia Válogatott-Magyarország=0:3
Két nappal később a két együttes ismét megmérkőzik Dohában. A magyar csapat ezúttal a Szendrei - Garaba, Disztl L., Nagy A. (46. Kardos), Péter - Hannich (77' Balog), Dajka Détári - Kiprich (46. Kovács K.) Bognár Gy (73. Vincze I) Hajszán (60. Herédi) összetételben játszik.
A mexikói tornán debütáló két újonc, Szendrei József és a beállós Balog Tibor a Vasasból, másodszor kapnak lehetőséget a bizonyításra.
A "hazaiak" ezúttal jobban tartják magukat. Gól nélküli első félidő után a magyar csapat a második játékrészben dönti el a találkozót. A 61. percben a zalaegerszegiek kipróbált balhátvédje, Péter Zoltán tizenegyesből szerzi meg a vezetést (ez volt 28 válogatottságának második - és utolsóelőtti - gólja. Az elsőt az emlékezetes hamburgi 1:0-án lőtte az NSZK ellen, az utolsót a Détári alapvonal-gólról elhíresült magyar-lengyel gólparádén), majd 10 perccel a befejezés előtt, a néhány hónappal korábban bemutatkozó Kovács Kálmán, az IFI EB győztes válogatott legsikeresebb játékosa, immár második gólját lövi a nemzeti tizenegyben (az elsőt még a mexikói tornán szerezte). Ázsia Válogatott-Magyarország=0:2
Másnap jöhet a túra utolsó mérkőzése, a vendéglátó Katar ellen.
Disztl P. (71' Andrusch) - Sallai, Kardos (71. Vincze I.), Garaba, Péter (46. Dajka) - Hannich, Nagy A. ,Détári - Kiprich, Bognár Gy. (59. Disztl L.), Kovács K, (59. Hajszán)
Több mint egy év után, ismét a válogatott kapujában állhat Andrusch József, a bajnokcsapat kiváló kapusa, Rotterdam egyik hőse. Disztl Péter hosszú ideje kibérelte ezt a pozíciót, a cserepadon Szendrei és Andrusch várt a szerencséjére, a sorsra. Andruschnak - ekkor még nem tudhattuk - ez lesz a búcsúja a címeres meztől. Egy olyan korszakban, amikor a hálóőrök között is kifejezetten nagy választék volt a hazai mezőnyben.
Ismét magabiztos magyar győzelmet hozott a találkozó. A meglepően szervezetten játszó katariak ellen Hannich szerez vezetést már a 12. percben. Kiprich a 37. percben 2:0-ra növeli az előnyünket, majd a szünet után nem sokkal, az 50. percben végre Détári is betalál. A végeredmény: Katar-Magyarország=0:3
A Közép-Keletről tehát három győzelem híre jut el haza. 8 lőtt gól és egyet sem kaptunk. Minden rendben tehát a válogatott körül, nyugtázzuk mosolyogva és már alig várjuk, hogy márciusban mi lesz a nagy meccsen, a brazilok ellen! Több mint egy felkészülési mérkőzés. Az utolsó meccs a VB előtt.
Márciusig azonban még történt egy két dolog. Nyilasi fokozódó gerincbántalmai miatt nem játszhat és csendben, kimondatlanul kezdünk beletörődni, hogy talán már nem is tér vissza a válogatottba. Péter Zoltán pedig porcműtéten esik át. Lábadozik.
Nyíl. Egy korszak ikonja. Abban a korban, amikor még volt KSI, amikor még volt Úttörőstadion ő az utóbbiból indult. Gyerekként fedezték fel a tehetségét és utána rögtön a Fradihoz vezetett az útja. A korszak legismertebb és éppen ezért talán legjobban dokumentált életrajzzal rendelkező játékosa. Ezért nem is törekednék arra, hogy itt most egy n-dik összefoglalót írjak róla. Mikor felnyílt a szemem, megszerettem a focit, Nyilasi már volt. És amikor Nyilasi eltűnt a palettáról - a magyar futballnak is bealkonyult. Szó nincs arról, hogy e kettő között ok-okozati összefüggés volna. Minden nagy korszaknak megvannak a maga zsenijei. És minden zseni közül van egy, aki a legnagyobb, vagy a legismertebb. Puskás mögött/mellett ott voltak Bozsik (Édesapám Nr.1-ja), Hidegkuti, Czibor, Kocsis, Grosics és a többiek. De Puskás lett a korszak szimbóluma. Ugyanígy Albert Flórián, az aranylabdás, aki együtt játszott Benével, Mészöllyel, Farkassal....
Valahogy ezt éreztem mindig is Nyilasival kapcsolatban. Volt Törőcsik, Fazekas, Pintér, Várady, Müller, Kiss Laci, jajj már az is hiba volt, hogy most elkezdtem példákat sorolni.
Nyilasi Tibor még 1973-ban mutatkozott be az NB I-ben. Kerek 10 éven át tartott pályafutása a Fradiban, olyan kortársakkal, mint Ebedli, Vad, Viczkó, Rab és mellette játszott Martos, Pusztai, Bálint, Zsiborás... Csupa legenda. Egy visszaemlékezésében úgy mesélt, hogy első Üllői úti meccsén - már meg nem mondom ki ellen - egy fejeséből kapufára futotta. Utána hazafelé a villamoson egy fiatal pár odament hozzá és gratulált neki. Földön túli érzés, valóságos mámor volt ez a számára. Így írta le.
Magyar, Ebedli, Nyilasi, Martos (kép: ftcbk.hu)
A fradi drukker osztálytársaim mindig 8-as mezben rúgták a bőrt. Mint ahogy mi, a dózsások állandóan 9-esben.
1975-ben, 20 évesen már válogatott. Irán ellen mutatkozik be a válogatottban, olyan társaságban, mint Kovács László (Videoton), Várady, Török Péter, Bálint, Tóth András és Tóth Jokka, Kovács J., Fazekas, vagy Nagy László. Még ugyanabban az évben elnyeri a "Luxemburg grófja" címet Szombathelyen, amikor nyolc gólunkból ötöt szerez. Luxemburg ellen később sem tudja megállni, hogy ne rúgjon gólt/gólokat valahányszor találkozunk velük. A név kötelez, ugyebár...
Mire kijutunk az argentínai VB-re, a világ két magyar csillagot ismer: Nyilasit és Törőcsiket. Sajnos a kiállítások is éppen őket érik.
A Ferencvárosban töltött évek alatt 243 meccsen játszik és támadó középpályásként 131 gólt lő. 1981-ben az év labdarúgója, ugyanebben az évben ezüstcipős. Pályafutását mindvégig kiegyensúlyozottnak láttam, mentes volt sztárallűröktől, botrányoktól, nagy hullámvölgyektől vagy különösebb mélypontoktól.
Ahogyan a Fradi, úgy a válogatott is egy évtizeden át elképzelhetetlen volt Nyilasi nélkül. Hetvenszer öltötte magára a címeres mezt és mi, akik kizárólag nemzetközi kupameccsen, vagy a válogatottban voltunk hajlandók szurkolni neki, akkor viszont gondolkodás nélkül vettük rigmusainkba a szállóigévé vált "Bó-lints Tibi"-t. Ha nem is mindig bólintva, de 32-szer betalált. 22 válogatott meccsen volt eredményes. A luxemburgi meccsen túl ötször volt olyan, hogy duplázott. Utoljára - na persze - a nagyhercegség elleni 6:2-n. Utolsó gólját Ciprus ellen lőtte, a hazai VB selejtezőn.
A Fradiból pályája csúcsán, 28 évesen távozik, hogy az Austria Wien színeiben kedvenccé váljon, tovább dagasztva büszkeségünket. Két magyar bajnoki címe mellé három osztrákot is begyűjt. És ha itthon volt gólkirály, akkor a sógoroknál is az lesz. Öt kiemelkedő évet húz le Bécsben, tele sikerekkel a klubjában, a nemzetközi porondon és közben itthon a nemzeti tizenegyben.
Utána pedig ahogy- és amikor kell, visszavonul. Ugyanolyan méltósággal és intelligenciával, ahogyan végigjátszotta az életét.
A sors fintora, hogy Nyilasi akkor búcsúzott el a válogatottól, amikor még sok jövő állt előtte (erről a sorozat egyik első részében olvastatok már) és nem búcsúzott el, amikor tényleg befejezte.
Bár voltak feszültségek a klubjával, válogatottbeli karrierjének végül egy makacs gerincsérülés vetett véget. 1986 tavaszán még mindig úgy gondoltuk, hogy csak átmenetileg kell nélkülöznünk őt. A korszak új meghatározó egyénisége, Détári már befutott, de Nyilasinak még mindig meg volt a helye a csapatban. Aztán jött Mexikóban az összeomlás és mindent elsöpört.
Az előző őszön, amikor Walesben örömfocival alázták meg a hazaiakat 3:0-ra (lásd: előző rész) kevesen gondoltuk volna, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy Nyilasit láthattuk a válogatottban. Zseniális - bokamozdulattal küldött - gólpassza fennmaradt az örökkévalóságnak, de ha legszebb góljára, legnagyobb meccsére kell emlékeznünk, rögtön zavarba jövünk a választék láttán. Én nem is merek megnevezni egyet sem. Sorra tolulnak fel az emlékek a Svájc elleni-, a bolívoknak, a szegény luxemburgiaknak, az NSZK-nak, a ciprusiaknak vagy a spanyoloknak lőtt és fejelt góljai. Talán elsőre mégis az a képem van róla, ahogyan El Salvador ellen a levegőbe emelkedik a Mundialon és a felhők közül a léc alá bólint. Utána jöhet a gólözön.
A Nyilasi korszak, a magyar futbal Nyilasi korszaka tehát Mexikó előtt lezárul. Már nem gondolom, hogy vele másképp alakult volna a VB. Botorság lenne ilyennel áltatni magunkat. És talán - keserédes gondolat, de.. - ez egy gesztus volt a Sorstól. Neve és pályafutása nem forrott össze azzal ami ott történt. Csak addig ér a pályája, amíg a sikereink tartottak.
Magyarország - Brazília
Történelme során először jön Budapestre a brazil válogtatott. De más történelmi vonatkozása is van az összecsapásnak. Mindaddig Magyarország az egyetlen olyan válogatott a Földkerekségen, amely ha játszott Brazíliával szemben, veretlen tudott maradni. Igaz - persze hogy igaz! - ehhez az is kellett, hogy ne túl gyakran fusson össze a két csapat. A nehezebb, gyengébb időszakokat tehát sikerült megúsznunk.
Most azonban ismét eljött a pillanat, hogy megmérkőzzön a két válogatott egymással. 15 éve már, hogy nem találkoztunk. 1971-ben, Rióban a Maracana stadionban játszott utoljára egy barátságos meccset a két együttes. Az Illovszky Rudolf bemutatkozása volt a válogatott kispadján. Az eredmény 0:0 lett. Akkor már 5 éve volt, hogy a legendás angliai magyar-brazilon, Farkas és Bene góljai között válogathattunk, melyik a gyönyörűbb. A cariocáknak nem sikerült visszavágniuk.
Azóta sok idő eltelt már, egy közös azonban volt a két válogatottban: Egyikünk sem lett világbajnok :-).
A '82-es VB kiváló brazil együttese már a múlté volt. Sőt! Kifejezetten válságban volt a Zico, Socrates, Falcao és Junior utáni csapat. Tele Santana csak néhány hónapja vette át a futballistenek nemzeti tizenegyét és egyik első kísérlete az volt, hogy lemondja az európai túrát, amelyet az NSZK és Magyarország ellen korábban már lekötött a brazil szövetség. Szerencsénkre ez nem neki jött össze. Bár a korszak egyik leggyengébb brazil együttese volt a vendégünk, azért a brazilokról volt szó. Az érdeklődés hatalmas volt. Az NSZK 2:0-ra verte ezt a brazil csapatot és bizakodva gondoltuk: erre mi is képesek vagyunk!
Nagy szó volt akkoriban egy teltházas Népstadion (és itt nem a Queen koncertre gondolok!), de ezen a délutánon az igénylésekkel még a világ legnagyobb stadionját, a kétszázezres Maracanát is meg lehetett volna tölteni.
Persze a szerencsés 70.000 néző közé bekerülni nekem esélyem sem volt. Biztosan nagyon nehéz volt jegyet szerezni, de ilyesmihez nekem még egy eltávra is szükségem lett volna, aminek akkoriban éppen nem volt realitása.
A magyar-brazil azonban az egész országot megmozgatta, lázba hozta. Olyannyira, hogy még bakaruhában is természetes volt, a magyar honvédség (még Néphadsereg akkoriban) a mérkőzésre felfüggeszti a hidegháborút és a televíziókészülékek előtt hajt végre szokatlan mértékű csapatösszevonásokat. Mindezt persze az amerikai kémműholdak nem láthatták.
A neves, emlékezetes esemény színhelye így számomra a (már megszűnt) zalaegerszegi Petőfi laktanya, II. zászlóaljának "Sénig Ferenc" klubja volt, vagyis a folyosó végén lévő TV szoba. Éppen ennek a posztsorozatnak az útján azonosított be volt katona- és évfolyamtársam B. Sanyi, aki Kovács Kálmán osztálytársaként nem a lelátón, hanem velem, mellettem nézte a meccset.
Ne gondoljátok, hogy csak a Népstadionba kellett időben előre helyet szerezni. Már órával-félórával a közvetítés előtt foglaltak voltak a jobb székek a szegényes körletben. A kantinból hozott nassolnivalókkal és kólával, kakaóval a kezünkben vártuk, hogy a himnuszok megszólaljanak. Aztán néhány "ülj már le te kopárágyú!" után indulhatott útjára a labda, a fekete-fehér képernyőn.
Magyarország: Disztl P. - Sallai, Kardos, Garaba (62.p Csuhay), Varga - Hannich, Nagy A., Détári - Kiprich (46.p Kovács K.), Bognár Gy. (8.p. Burcsa), Esterházy.
Brazília: Leao - Edson, Oscar, Mozer, Dida - Elzo, Silas, Aleamo - Renato, Casagrande, Sidney (Muller).
Önbizalomtól dagadó keblekkel vártuk a játékot és nem kellett csalatkoznunk. A magyar csapat óriási elánnal vág neki a mérkőzésnek. Már az ötödik percben, vezetünk, amikor Détári a tizenhatos előterében mesteri passzal indítja Kiprichet a jobbszélen, akinek a visszaadott labdáját előrevetődve fejeli a jobb alsó sarokba. Leao már hiába vetődött a földről pattanó labda után. 1:0
Détári eufórikus hangulatban rohan a tribün felé. A szobát hangrobbanás feszíti szét, persze az ügyeletes sem a szolgálati helyén, hanem az ajtóban figyelt, így különösebb pánikra nem volt ok. Katonasapkák tucatjai röpködtek a levegőben, öregek, gumik és kopaszok összeborultak egymással, sőt volt aki látta, hogy még a raktárost megölelték! A Sénig Ferenc klub valószínűleg fennállásának legszebb napját élte (azóta sem tudtam meg, ki volt Sénig Ferenc és miért neveztek el róla TV szobát az egykori huszárlaktanyában, melynek fürdője és hidegvize valószínűleg korhűen fennmaradt még Mária Terézia dragonyosainak időszakából).
Folytatódik a meccs és nekünk nem kell félnünk az egyenlítéstől. A magyar csapat magabiztosan irányít, a brazilok nem tudnak kibontakozni. Nem ezt szoktuk meg a zöld-sárgáktól, de kit érdekel ez most?! Vezetünk és mindenki a győzelemre vár.
Bognár már a 8. percben megsérül, Burcsa áll be helyette, de a váltás szerencsére nem látszik meg a magyar csapaton. Jók vagyunk.
A szünetig nem változik már az eredmény. Jó a hangulat, néhányan a sapkájukat hátrahagyva igyekeznek széket foglalni az első sorban. Majd a leszereléskor rájuk HTK-zzák, ha addig nem sikerül visszalopni.
A második félidő ugyanúgy folytatódik. Várjuk a győzelmet, várjuk a gólt. Minden elemében jobb a hazai gárda ennél a brazil csapatnál. A Népstadion csodálatos hangulata átjön a képernyőn, soha - vagy legalábbis hosszú évekig - vissza nem térő varázs hatása alatt állunk.
60. perc. Egy baloldali vendégakciót követően Sallai "Kicsi" bámulatos elszántsággal harcolja ki a labdát két oszlopméretű brazil csatár között, majd hosszú indítással szökteti Esterházyt a jobbszélen. Marci kapura tör, kétszer is átfűzi a védők lábai között a ladbát, másodszorra már közvetlenül a kapu előtt, de lövését - a fene egye meg - védi Leao, ám akkor éppen a legjobbkor érkezik 17-es számmal a csereként beállt Kovács Kálmán és közelről bevágja. A katonasapkák megint repülni tanulnak. Ezt már biztos megnyertük! Nincs az az Isten, amely elvenné tőlünk a győzelmet. 2:0-ra vezetünk és micsoda parádés, könnyed játékkal!
Ebben a gólban benne volt a teljes Mezey éra minden erénye. Kezdve attól, ahogyan Sallai kibírkózza magának a labdát, egészen odáig, ahogyan a labda megpihen a brazil kapuban.
Mert ezen a délutánon nem volt elveszett labda, nem volt lazsálás és ha kellett foggal körömmel, a földön, a fűbe kapaszkodva is küzdöttek a fiúk, mert tudták, mit jelent ez nekünk akik utoljára láthattuk a VB előtt a válogatottunkat.
Disztl húz le egy brazil beívelést
A közönség tombol és hosszan ünnepel. A brazilokon nem látszik a tartás, képtelenek megtalálni az ellenszerét a magyarok játékának.
Aztán jó negyedórával a vége előtt..... egy eladott vendéglabda, Détári a kezdőkörben átveszi, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal okosan, pontosan kiugratja Esterházyt, aki teljesen egyedül törhet be a tizenhatosra. Közel távol nincsen védő, Marci ezt nem szabad kihagyni!!! Esterházy megcélozza a rövidsarkot, Leao véd. Pont a magyar csatár elé, aki ismétel és Brazília számára már nincs kegyelem. Vitray "nem jó - most jó, most jó!" kiáltása máig itt cseng a fülemben. Aztán már csak a szavakkal leírhatatlan örömmámor, ujjongás, kiabálás következik.
Hosszú-hosszú másodpercek telnek el, mire a TV közvetítés hangja visszanyeri az erejét. Az ismétlés minden pillanatát, mozdulatát, kockáját úgy nézzük vissza áhítattal, mintha csak tudnánk, hogy évtizedekre el kell raktároznunk ezt a csodálatos érzést magunkban. Dehogy tudtuk! Esterházy széttárt karokkal fut az atlétikai pályára, csókot hint a végtelenbe.
Emlékeim szerint akár még négy-nullra is győzhettünk volna. De a végredmény ennyi maradt és nem volt ember aki keseregne. Mezey legendásan szikár vonásai is megenyhülnek a hajrában, sőt a harmadik gólnál még ő is felugrott a kispadról, aztán mint akit valami illetlenségen kapnak, szégyenlősen visszaült. Sokat jelentett ez a találkozó nekik ott a pályán és nekünk szurkolóknak is.
Amikor a végén az osztrák Wöhrer hármas sípszava véget vet a találkozónak, az örömünk, mámorunk, diadalunk maradéktalan. Azt hiszem ez volt az a nap, amikor Sziszi honvéd egy Barbon arcszesztől berúgott. Igaz Sanyi?
Akik ott voltak vagy csak TV-n látták, egy életre szóló élménnyel lettek gazdagabbak.
Magyarország-Brazília=3:0
Akkor és ott döntöttem el, ha egyszer majd fiaim lesznek, ugyanezeket az érzéseket akarom megosztani velük, megmutatni nekik. Kivinni őket a stadionba, végigszotyizva a meccset, a szünetet, együtt izgulva, keseregve és ünnepelve, velük akarok lenni, át akarom adni, részese lenni az élményüknek, amit csakis ilyen játékosok és ilyen mérkőzések adhatnak meg az embernek az életben.
Mert könnyű kiválasztani kedvencként egy csapatot, vagy egy játékost a világ- vagy a kontinens túlsó végéből és végigszurkolni bajnokságot, kupát a Manchesternek, vagy C.Ronaldonak. Az azonosulás, a kötődés soha nem lesz ugyanolyan, mint ami nekünk, ennek a generációnak még megadatott. Egy Messi, vagy egy Ronaldinho soha nem jöhet veled szembe az utcán, nem játszik a hazád válogatottjában. Nincs benne veled semmi közös. Ez az érzés már elveszett a korszak után jövő generáció, a fiaink számára.
Később már nem az eltökéltségem, hanem a reményem tört meg az évtizedek alatt, mire egyszer - kifejezetten kisebbik fiam unszolására - lassan három éve, hogy egy nyári napon, kivittem őket és barátaikat a világbajnok Olaszország elleni barátságosra. Persze előzőleg gondosan szavukat vettem, hogy ugye nem gondolják, hogy mi azon az estén nyerhetünk....?! (3:1-re győztünk).
Azon az augusztusi estén, ott a lelátón egy pillanatra magamba szálltam az önfeledten ünneplő szurkolók között és arra gondoltam: Nos legalább ezegyszer megadatott. Legalább egyszer belekóstolhattak abba, amit én az Utolsó Nagy Korszakban megéltem.
Következik a sorozat befejező része: Az összeomlás.
(Aki szeretne értesítést kapni a sorozat folytatásáról és még nem tette, kérem küldjön üzenetet Értesítés címmel erre a linkre)