Szeretem Kertész életigenlő depresszióját. Nem mondom, hogy olyan akarok lenni mint Ő, én olyan akarok lenni mint Én, de pontosan ez a lényeg. Kertész pontosan olyan mint önmaga, megengedheti magának hogy önmaga lehessen, felépítette saját magát, a sorsából, igen sorsából, nem sorstalanságából, hiszen Kertész sorstalansága a sorsa, az egész életét meghatározó élménye, egy tinédzser látogatása a Pokolban, amire egy életet is lehet alapozni, nemcsak halált. Az életnek jó ha van alapja, alapélménye, valami amihez mindig viszonyulhat az ember. A lágerek ürességgel teli borzalmához is lehet viszonyulni.
Gyerekkoromban időm nagy részét nagyanyámnál töltöttem. Nagyanyám zsidó volt, mondhatni, mi zsidók voltunk, bár nekem ez akkor semmit sem jelentett, és paradox módon ma sem jelent többet annál, hogy a nagyanyám unokája voltam. Nagyanyám tizenegy hónapot töltött egy lágerben a gyermek apámmal. Ők túlélték, de a család nagy része elpusztult Auschwitzban, Mauthausenben, Bergen-Belsenben. Nagyanyám alapélménye ugyanúgy a Holokauszt volt mint Kertésznek, a többi idős néni aki hozzá járt, hasonló élményekkel, hasonló veszteségekkel volt megáldva. És ennek megfelelően leginkább halottakról beszéltek. Halálról és pusztulásról. Ezekből a beszélgetésekből emlékeim szerint szinte teljesen hiányzott a keserűség, nagyanyám számára a vészkorszak egy állandó kiindulási pont volt, iránytű, amihez az életét igazithatta.
Kertész szinte mindig a Holokausztról beszél, ugyanis vele a Holokauszt történt meg, és nem más. Ha egy nagy utazás lenne az alapélménye, ha az történt volna meg vele, úgy ahogy a Holokauszt megtörtént, akkor arról beszélne, de vele a Holokauszt történt meg, és utána szinte semmi. Azaz, minden ami megtörtént, válasz az egyetlen kérdésre amit életében feltett, vagy amit az élet feltett neki. Kertész nem zsidó író. Zsidósága mellékkörülmény, ahogy a magyarsága is. Természetesen mellékkörülmény, hisz a zsidósága és magyarsága csak az alapélmény tükrében értelmezhető. Minden mellékkörülmény, minden reflexió, minden csak válasz. A kérdést már feltették egyszer és mindenkorra. Kertész egykérdésű ember. Úgy is mondhatjuk, van egy kérdése, és a kedves Olvasó gondolkodjon el azon, hogy neki van-e egy olyan jó, egész életre elég kérdése mint Kertész Imrének.
Kertész szerint Budapest balkáni. Magyarországon pedig szélsőjobboldaliak és antiszemiták határozzák meg a közbeszédet (az MTI fordítása katasztrófális, akit érdekel az, hogy mit is mondott Kertész az szerezzen egy hiteles fordítást). Kertész mindezeket kedélyesen mondta, ő tud depressziósan kedélyes lenni (holnap lesz nyolcvanéves, most hazajön egy kicsit Pestre "szabadságra" aztán folytatja az új könyvének írását). Kertész szabad. A depressziósok ritkán szabadok, de ő más, mert az ő depressziója is az alapélményből fakad, megbízható, otthonos depresszió mint Churchillé. Kertész kimondhatja amit gondol, és ha másnap kicsit mást gondol, azt is kimondhatja. Ez a szabadság lényege.
Kertész igazsága a szabadságában rejlik. Kertész valódi ember, valódi élményekkel, valódi erős gondolatokkal, valódi tévedésekkel, valóságos emberi hibákkal. Szabad tehát valóságos, valóságos tehát igaz.
Isten éltesse, Berlinben, Budapesten, Jeruzsálemben, New Yorkban, ahol éppen ő a Kertész Imre.
http://nol.hu/belfold/ebbol_lett_a_botrany__a_teljes_kertesz-interju_magyarul_
