Ez a történet természetesen a jók és a rosszak küzdelméről is szól. Egyes történetekben a Megfigyelő elkülöníthet egy Piroskát, vagy egy Jancsit/Juliskát illetve egy tőlük minden tekintetben különböző Farkast és Boszorkát. A Farkasnak jól felismerhető nagy éles fogai vannak, a Boszorkának pedig vasorra. Piroskának mindig cuki piros kiskabátja van, ha zöld kiskabátja lenne, akkor ugyebár, és ilyetén szólva, de semmiképpen sem mindazonáltal, Zöldikének hívnák.
Ebben a történetben is van Piroska és Farkas, kell lennie, de a Megfigyelő nem tudja, és talán nem is akarja eldönteni, hogy melyik szereplő a Piroska és melyik a Farkas.
A történet esetleg azzal kezdődött, hogy 1973. szeptember 11-én a chilei hadsereg légitámadást hajtott végre a Moneda Palota ellen. Salvador Allende elnök öngyilkosságot követett el. A hadsereg főparancsnoka Augusto Pinochet Ugarte tábornok bejelentette a katonai államtanács (kevésbé vonzó nevén a Junta) megalakítását. Pár nappal később Pinochet már a Junta elnöke lett, majd néhány év múlva a Capitan General cím büszke birtokosa. Jegyezzük meg, az eredeti Capitan General, az ország felszabadítója és ezzel annak első diktátora Bernardo O'Higgins, a chilei Simón Bolivar volt.
A történetnek azonban más kezdetei is vannak. Úgy is kezdődhetne, hogy egy kellemesen meleg márciusi napon (közbevetés, Chilében teljesen félreértették az időjárás fogalmát, márciusban kora ősz van, szeptemberben pedig tavasz, ennek megfelelően augusztusban tél) egy kubai repülőgép szállt le a santiagoi repülőtéren. A gép könyveket szállított, vagy a kissé módosított közlemény szerint inkább élelmiszert és cigarettát, a még annál is tovább pontosított közlemény szerint pedig műalkotásokat. Ezek a műalkotások azonban, legalábbis a felületes szemlélő számára, meglehetős hasonlatosságokat mutattak négyezer darab Kalasnyikov géppisztollyal. Miközben a Megfigyelő nem kíván művészeti szakkérdésekben állást foglalni, ez utóbbi tényt figyelemre méltónak tartja. Az országba egyre több tanácsadó érkezett a baráti Kubából. Nixon elnök pedig egyre határozottabban kezdte reszelgetni a körmeit.
A történet valójában úgy kezdődött, hogy a Megfigyelő egy hideg augusztusi (lásd fent) napon megérkezett Chilébe. Ekkor Capitan General O'Higgins márcsak egy sugárút volt, az Avenida Libertador General Bernardo O'Higgins. A Megfigyelő szállodája éppen az Avenida mellett volt, a Santa Lucia domb tövében.
A piros metró nem a Déli Pályaudvart köti össze az Örs Vezér térrel, hanem Allendét Pinochettel, az Estacion Central kerület munkásait, takarítónőit a Providencia ügyvédjeivel és orvosaival. Az Estacion Central (a központi pályaudvar) megálló mellett található a santiagoi egyetem. Valamikor Chile híres műszaki egyeteme volt, és ez volt az allendista ideológia egyik bástyája. Pinochet kegyetlen bosszút állt az egyetemen, rengeteg professzort elbocsátottak, sokakat börtönbe zártak. Az egyetem Pinochet országlása után sem tudta visszaszerezni régi presztizsét. Továbbra is a baloldal fellegvárának számít, de már csak a harmadik a santiagoi egyetemek rangsorában. Amúgy Chilében igen magas tandíjak vannak az egyetemen, és most éppen gyakoriak a tiltakozások.
http://www.ourwar.org/lang/en/archives/533
A Megfigyelő ilyen képeket nem tudott rögzíteni, de azért ez is elég hangulatos :
Mint mondtam, a piros metró köti össze Allende és Pinochet világát. A Baquedano megállótól nyugatra tipikusan a baloldalra, keletre pedig inkább a jobboldalra szavaznak. Chilében egy ideig létezett a Megbékélés Napja, de mára rájöttek, hogy ez a megbékélés nem létezik. Az elnökasszony édesapja Bachelet tábornok azon katonák egyike volt akik az Alkotmányra hivatkozva ellenezték Pinocheték puccsát. A tábornokot letartóztatták, megkínozták és pár hónappal később a börtönben meghalt. Ma is folynak a perek, éppen a Megfigyelő ottjártakor adtak ki letartóztatási parancsot 129 egykori titkosszolga ellen. Allende elnöknek szobrot emeltek a Moneda Palota előtt, Pinochetre pedig csak egy utcatábla emlékezik, hála a Providencia kerület egyik vérjobber polgármesterének aki azt nem volt hajlandó eltávolítani. Ezen a képen látható a Szeptember 11. sugárút táblája, ami nagyjából a November negyedike utcának felel meg, a Rákosi Mátyás postamúzeum és a Kádár János emlékmosoda között.
Pinochet veszített, tehát Allende nyert. Pinochet egy népszavazást veszített el, amit ő személyesen írt ki, és amelyen biztos győzelmet várt. A népszavazás eredményét akár meg is semmisíthette volna, de azon az éjjelen a hadsereg több tábornoka megjelent Pinochetnél és alázatos de határozott formában megkérték, hogy respektálja Chile népének akaratát. Igen, Pinochet veszített, Londonban még le is tartóztatták egy időre (Chile nem a rideg logika hazája, miközben Pinochet bíróság elé állítását követelték, befogadták a demokratikus érzelmeiről híres, humanista elkötelezettségű Erich Honekkert), de, és itt egy nagyon komoly "de" következik, az ujjak intő felmutatásához elengedhetetlen három ponttal a végén...
Chile a legkapitalistább ország a világon. Gyakorlatilag alig van adó, és ezzel mintegy paralel szinte egyáltalán nem létezik normális közoktatás. A középosztályi családok (pl. mindenki akivel a Megfigyelő találkozott) magániskolába járatják a gyerekeiket. A jobb egyetemekre szinte csak onnan lehet bekerülni.
Chile működik. Ha egy országot nem k.rtak el, az Chile. Amikor a réz ára az egekben volt a kormány (baloldali amúgy) igen népszerűtlen módon nem költötte el az extra bevételeket, hanem egy alapot hozott létre. Surprise, surprise, most nem érződik a válság, jövőre komoly növekedést terveznek. A piros metró is működik, talán a legszebb metró amit a Megfigyelő látott, amúgy jóval olcsóbb és sokkal szebb mint a budapesti (igazságtalan lenne a Megfigyelő, ha nem tenné hozzá, Santiago talaji jellegű adottságai jobbak mint Budapesté, itt nem kell olyan mélyre építeni a metrót). Santiagoban általában minden további nélkül sétálhat az ember az utcán, kiváló éttermek vannak, remek borok, és sütik veszélyes mennyiségben minden utcasarkon (a Torta de Mil Hoyas, Chile válasza az albán krémesre elképesztően ütős).
A történetnek itt tulajdonképpen vége is lehetne, de Arisztotelész tévedéséről még nem volt szó. A Megfigyelő természetesen számtanozni járt Chilében, egy számtankongresszuson adott elő. Arisztotelész De Caelo című (angolul The Heavens címmel adták ki) munkájában leírta, hogyan tölthető ki a tér szabályos gúlákkal. Ezernyolcszáz évig tanították az egyetemeken a Nagy Filozófus konstrukcióját, annak minden filozófiai, teológiai és természettudományi vonatkozásával együtt. Arisztotelész akkora tekintély volt, hogy senki sem mert utánaszámolni annak amit leírt. Csak Regiomontanus vette észre, hogy Arisztotelész gúlái között valójában van egy apró rés. Most a kongresszuson mutatták be, hogy a kockát ki lehet azért tölteni hegyesszögű poliéderekkel, ha nagyon muszáj (és annyira nem). Sok-sok poliéder kell hozzá, és a bizonyításhoz a számítógépen kivül szükség volt az egyik csinos négydimenziós platóni testre amit bagatell hatszáz darab háromdimenziós gúla határol. A maga teljes feleslegességében is lenyűgöző.
Ide kellene még egy utolsó mondat, egyfajta vörös farok, utalásféle, valaminő fontos áthallás, a hazai közéletre vetett szigorú szempár. De nincs.
