1992. május kilencedikén egy különös olvasói levél jelent meg a Times-ban. A szerző Barry Smith (akiről már írtunk a Vincentben, ettől teljesen függetlenül) a filozófia egyik leghíresebb folyóiratának, a Monist-nak, a főszerkesztője. A levelet olyan filozófusok írtak alá, mint Quine, a modális logika egyik megalapozója Ruth Barcan Marcus vagy a katasztrófaelmélet atyja, a Fields-érmes René Thom (Smith azt mondta később, hogy John Searle-lel, Derrida leghíresebb kritikusával, is alá akarta iratni a levelet, de ő udvariasan nemet mondott).
A levél aláírói aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a Cambridge-i Egyetem díszdoktori címet akart adni Jacques Derrida-nak. Mint ezt egy későbbi interjúból megtudtam, a levelet a Times ügyvédei puhították fel, tartva attól, hogy Derrida bepereli őket. Így is elég kritikus, bár nem nevezik Derridát bullshittelő kóklernek, de ezt azért nem is zárják ki határozott formában. Szoktak olyasmit állítani, hogy a szerzők nem olvastak elég Derridát. Smith egészen biztosan olvasott, egy másik aláíró, Keith Mulligan, "How not to read: Derrida on Husserl" című cikkébe magam is belenéztem.
Ez a levél a kultúrharc egyik fejezetét jelenti, a "scientific philosophy" küzdelmét a "posztmodern fenomenológiával". Ez egy normális értelmezhető kultúrharc.
Barry Smith írt egy igen olvasmányos cikket a Bécsi Körről és környezetéről, ami árnyalja a képet, mindenkinek csak ajánlani tudom. Semmi baja nem lesz tőle az embernek, ha olvas Brentano-ról (szerintem attól sem lesz baja ha Brentano-t olvas,de nem kapatom el magam) és tanítványairól, illetve azok tanítványairól, a harmincas évek Bécsének intellektuális kultúrharcairól. Valamit el kellett olvasnom, hogy végre megírjam ezt a kurva posztot, és ez a cikk lett az.
Smith az igazságkeresés és a politikai aktivizmus közötti feszültséget érzékelteti, ami kétségkívül jelen van a kortárs nyugati kultúrharcokban, a fent idézett levélben és természetesen a Derrida, Lacan, Irigaray kontra Alan Sokal történetben is. Van olyan olvasata a kurrens kultúrharcainknak, miszerint a "woke ideology" a "kritikai rasszelmélet" és általában a critical theory-k, inklúzíve a hard green theory-t, jelentik a tudományos igazság keresésésnek feladását (Smith idézi Derridát, amelyben a szerző az igazságot mintha a kasztrációhoz hasonlítaná) a politika aktivizmus szent nevében. Ez volt talán az egyik bécsi kultúrharc, ami a Bécsi Körön belül is érződött, és persze a vérnősző ausztro-fasiszta barmokkal folytatott kultúrharc is (amúgy a Bécsi Kör oszloposát, Moritz Schlicket, a "The Importance of Logic in Empirism and Positivism" című doktori disszertáció szerzője lőtte agyon a bécsi egyetem lépcsőjén, de ennek inkább pszichiátriai, mint ideológiai okai voltak).
Persze az anti-woke irányzat leghangosabb képviselőit sem tudom az Igazság és a Ráció védelmezőinek vélelmezni, inkább a neo-romantikus, anti-modernista, paleo- sőt talán prekonzervatív pozőrség képviselőinek, de azért látok ott régivágású konzervatív liberálisokat, liberális konzervatívokat is, akikkel, personal note, mostanában azonosulni tudok. Barry Smith és a levél aláírói is, gondolom, az utóbbiakhoz tartoznak, tartoznának.
1977-ben, nem sokkal titkosszolgálati kihallgatása után, halt meg a huszadik század második felének talán legfontosabb cseh filozófusa Jan Patocka. Patocka Husserl tanítvány volt, Husserl pedig Brentano tanítvány, akárcsak Sigmund Freud vagy a későbbi csehszlovák elnök Masaryk vagy a világhírű lengyel logikai iskola atyja Twardowski. Husserl tanítványa volt a Roman Ingarden is, akiről Smith több helyen is igen lelkesen és nagy tisztelettel ír. Smith számára a kontinentális filozófia elsősorban osztrák, de lengyel és cseh is, és nem feltétlenül német vagy francia.
A huszadik század legjelentősebb magyar filozófusát Smith leplezetlenül utálta és ebben a kontextusban ez nem is meglepő. Georgij Oszipovics túl közel került a Sötét Oldalhoz, ahogy a nagy Heidegger is. Az orbánista értelmezésben a kultúrharc Lukács és utódai küzdelmét jelenti az ún. normalitással, ami persze gusztustalan baromság, Lukács emberi gyengeségei, ideológiai sasszéi mögött egy Scruton kultúrkonzervativimusa bújt meg, szemben a bayerek, békések, szilvayk frusztrált ürességével. A magyar kultúrharcot Habony Árpád tervezte meg, miközben egy thaiföldi felnőttszínésznő tomporáról tejpornak látszó anyagot nazalizált.
Nincs Budapesti Kör (volt, Lukács és Bartók, Mannheim és Polányi), nincs Cambridge és Derrida sincs, nincs hagyományunk, hacsak nem maga Lukács, aki ma már gyakorlatilag értelmezhetetlen. Mellékszál, én sem vagyok, akkor lennék, ha olvastam volna Brentano-t és Husserl-t, fenomenológiát és analitikus filozófiát, de nem olvastam, nem is fogok olvasni, és nem is akarok úgy tenni, mintha olvastam volna. Magyarország lent van, és nem én fogom felemelni. Elolvasom a majd harmincéves olvasói levelet, elolvasom a cikket az osztrák filozófiáról, távoltartom magam a critical race theorytól és azoktól akik túlságosan hegyes sipkában támadják a critical race theory-t, igyekszem nem tudni, mit gondol a világról Puzsér Róbert és Lánczi András, igyekszem nem véleménnyel bírni mindenről, amiről állítólag illene. Ennyit tudok tenni.
(itt lehet kommentelni)
