Küzdelmes dolog ez a kultúraközi kommunikáció. Az emberek hajlamosak azt világra szóló evidenciának tételezni, amit kicsiny környezetükben megismertek, amit megtanultak értelmezni, viszonyulni tudnak hozzá. Ebből aztán érdekes és sokszor vicces félreértések adódnak, se szeri, se száma az ilyen szituációkat feldolgozó filmeknek, de aki egy kicsit utazgatott, az a való életben is megtapasztalhatott pár ilyen, többnyire kínosba forduló szituációt, például amikor egy Balkánon szocializálódott emberke megpróbál okosba’ elintézni Svájcban egy közlekedési szabálysértést. Vagy az ellentéte: nézni egy svájci polgár ábrázatát Romániában, miután a helyi kultúrában jártas emberke pár szóban elmagyarázta neki, hogy probléma esetén miként ragasszon egy tízeuróst az „intézkedő” rendőr homlokára. Ez a kultúraközi kommunikáció egy eléggé kemény dió, nem véletlen, hogy komoly intézmények és komoly emberek is kutatják.
Persze ami az egyik kultúrában tudomány, érték, az egy másikban simán lehet akár posztmodern blabla is. És ez így van rendjén. Butaság lenne elvárni, hogy egy csimpánzhorda legalábbis valamiféle udvarias érdeklődést mímelve hallgasson egy primatológust, hiszen a csimpánzok kulturálisan ahhoz vannak szokva, hogy agresszív barom módjára viselkedjenek az idegennel, hogy vicsorogjanak rá, hogy az ürülékükkel megdobálják, valamint ha már nem bírják elviselni azt a bizonytalanságot, amit egy idegennel való interakció bennük okoz, akkor támadjanak.
Olvasom, hogy az alfahímünk Bécsbe delegált képviselője frusztráltságában hirtelen elkezdett szarral dobálózni.
