Örülünk, Vincent?

a kormány egy nagyon helyes célt fogalmazott meg, az államadósság nem lehet 50 százalék felett. ez most még nincs így, mert Veres képviselő úrék ezt felhajtották

nem titkoltan az Európai Unió fenyegetéssel élt, amely során szabálytalansági eljárással élt volna

     Eszenyi Enikő a kortárs magyar színház egyik legkiemelkedőbb alakja, de 2006. április harmadikán nem volt ott a Kossuth téren. Ott kell lenni a Kossuth téren. Különösen 2006. április harmadikákon kell ott lenni a Kossuth téren, minden egyes rohadt 2006. április harmadikán ott kell lenni azon a kurva Kossuth téren.

     A Mikvében láttam utoljára Eszenyit színpadon, a Pesti Színházban, de, kit érdekel, hogy milyen volt Eszenyi a Mikvében, milyen szecsuáni jóember volt, miért nem tud nagyszínpadon Lady Macbeth lenni, hogyan csinálta meg az Augusztus Oklahomábant a csodálatos Pap Verával, az ugyanis a színházról szólna, és nem a 2006. április harmadikákról, azokról a kibaszott 2006. április harmadikákról, amelyek közé a mi szaros kis életünk szorult. 

     Ebben a pillanatban kaptunk egy jegyet a Danton halálára, Alföldi rendezte, Stohl András, Rajhona, Varjú Kálmán, és fogalmam sincs, hogy megnézhetjük-e, fogalmam sincs, hogy lesz-e még Vígszínház, amikor októberben hazaesz a fene, kvázi interaktív poszt ez, az Olvasó bepillanthat a szerző életébe, abba az életbe, amitől már nem akar a szerző sokat, csak azt, hogy ne a 2006. április harmadikákról szóljon, hanem az Eszenyiről, meg a Pap Veráról, meg a török étteremről a színházzal szemben, meg a kettes villamosról, ami valamikor arra szolgált, hogy az ember elmenjen az intézetből a Vígbe vagy a Nemzetibe, mert a Katonába, Pestibe, Kamrába, Örkénybe gyalog is oda lehet menni. 

   Most már Ryanairrel járhatok csak színházba. Színház nélkül is tudnék élni persze, csak az egy másik élet lenne, és arra az életre még nem vagyok felkészülve. Utálom ezt az országot, a sok 2006. április harmadikájával, ahogy tapsikol a sok tehetségtelen hülyének, akik jó időben jó segg mögött álltak. Utálom ezt az országot, de nem tudom lerakni, mint egy utolsó cigarettát, nem tudom elfelejteni, mert még utálni is csak ezt az országot tudom rendesen.

   Szeretek színház után M-mel beszélgetni, beülni valahová végiggondolni pár mondatot, pár gesztust, szeretek sírni este tízkor a Nemzetim előtt, amit elvettek tőlem, mint valami üveggolyót a Pásztor fiúk, szeretem hallgatni az embereket a szünetben, szeretem nézni őket, ahogy az előadás előtt a helyüket keresik, szeretem könnyesre röhögni magam Pintér Bélán és a Tápszínházon, még a rossz színházat is szeretem, ha tisztességesen rossz.

   Eszenyi a jó dolgok része. Ennyi az egész. A jó dolgok pedig nem 2006. április harmadikákon történnek, hanem direkte máskor, és nem a Kossuth téren, nem a jól megválasztott segg mögött, és kedves Segg, kedves Fősegg, nem tudod tőlem elvenni, nem tudod az alseggeidnek odaadni, mert már az enyém, mert a részeim lettek a jó dolgok, mert ők jelentik számomra ezt a szerencsétlen kis országot, és nem egy mumifikált ököl vagy valamilyen dekrétum arról, hogy kiknek kell levágni az orrát. 

  Megint jönnek a 2006. április harmadikák, megint oda fognak állni a jó segg mögé azok, akiknek színház kell, tudományos kutatóközpont vagy csak pártucat trafik, és csak abban reménykedem, hogy az Eszenyik nem fognak odaállni, mert amíg nem állnak oda, addig a dolgoknak marad valamennyi értelme. 

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

       A tubatsembatsembe a világ egyik legfélemetesebb szava. Azt jelenti, hogy "irtsd ki őket". Egy hutu harci dalban szerepelt, amelyet egyszerű földművesek, tanárok, kishivatalnokok énekeltek, amikor machétékkel kaszaboltak le egyszerű földműveseket, tanárokat, kishivatalnokokat. 

      Egy elmélet szerint a belga hódítók a magasabb, vagyonosabb ruandaiakat nevezték tusziknak, a többit meg hutunak, más elméletek szerint valóban két népről van szó, senki sem tudja, hogy mi az igazság, a genetikai vizsgálatok nem találtak lényeges különbséget a két populáció között. Mégis,  gyerekek ezreit fejezték le, égették el elevenen azért, mert a tubatsembatsembe tűnt a probléma legjobb megoldásának. Milyen probléma legjobb megoldásának? Annak, amelyet gyerekek lefejezésével és elevenen elégetésével lehet kezelni, a megoldás és a probléma nem különíthető el egymástól, ez a tubatsembatsembe lényege. 

      A mi fejlett civilizációnkban persze nem fejeznek le, nem égetnek el ezrével gyerekeket, azaz, néha előfordul, de azt reméljük, hogy ez nem jellemző ránk, mi nem vagyunk "olyanok". Mi fehérek vagyunk, vagy inkább pinkek, enyhén bézsek is talán, elegáns színünk van, és pontosan tudjuk, hogy ki uralkodott rajtunk ezer évvel ezelőtt, kiket nyomtunk el ezer évvel ezelőtt, kit vágtunk négy közel egyenlő darabra ezer évvel ezelőtt, kinek a fülébe öntöttünk ólmot. Jó tudni az ilyesmit, tartást ad az embernek. Mi különbek vagyunk, mert mi kulturáltabban öltünk, amikor öltünk, sokkal magasabb technológiai szinten, mint ezek a ruandaiak.

     Mostanában nem ölünk. Nem énekeljük azt, hogy tubatsembatsembe, maximum dúdolgatjuk egy kicsit. Mi nem festjük vérrel az ellenségeink arcmását a kunyhók falára. Online sokkal egyszerűbb...

     Mi pontosan tudjuk, hogy közülünk kik a hutuk és kik a tuszik. Szeretnénk hinni, hogy mindig is így volt, mindig is hutuk és tuszik voltunk, erről mindig pontosan tudtunk, számon tartottuk. A hutuságnak és a tusziságnak gyökerei voltak, ezeréves gyökerei, és csak azért nem látjuk ezeket a gyökereket, amelyek alapján kiválóan lemészárolhatnánk egymást machétékkel, mert egyes belga hódítók miatt  elfeledkeztünk róluk, ők gyalázatos módon teljesen egyformának tekintettek bennünket. Pedig egy hutu az hutu. A hutu hutuként gondolkodik, reggeltől estig. Az, hogy pontosan mi a hutuság, újságcikkekből és politikusok nyilatkozataiból tudható meg, és ez jól van így, hiszen az újságíró és a politikus arra való, hogy a hutuságunkat ápolja, hová jutna a világ ha egyes hutuknak tuszi gondolatok lennének a fejében, vagy pláne, ha egyes gondolatokról nem lehetne azonnal megállapítani, hogy hutuk-e vagy tuszik.

    Mi nem vagyunk olyanok, olyan sötétféle bőrűek, mi divatszínekben pompázunk, nekünk nincsenek varázslóink, sámánjaink, akik a tubatsembatsembe előtt transzban halandzsáznának mindenféléket összevissza. Ilyesmi nálunk nincsen, el sem tudjuk képzelni, hogy teljesen irracionális őrültségeket ismételgessen valaki, hogy ilyen szép pinkbézs embereket fel és alá lehetne vonultatni olyan célokért, amiről bármelyik belga hódítót röhögőgörcs fogná el. 

   Mi nem akarunk gazdag, boldog, békés országot. Minden belga hódítónak lehet gazdag, boldog, békés országa. Mi beláttuk, hogy nem győzhetünk. Azonban a másik, a hutu/tuszi még mindig veszthet, jobban, mint mi. Nem baj, ha nyomorultak vagyunk, ha a másik, a tuszi/hutu nyomorultabb nálunk. Ezt nem értik a belga hódítók. Nem értik meg a mi végtelen finomságunkat, ahogy megközelítjük a saját boldogtalanságunk. A belga hódítók beleszerettek a kooperációba, a tisztességes játszmákba, az átláthatóságba, a méltányosságba, és teljesen elfeledkeztek a lényegről. A tubatsembatsembéről. Arról, ami miatt különösek vagyunk, ami miatt a fontos lapok (ezeket sajnos még mindig a belga hódítók adják ki) hetedik oldalára kerülhetünk (az első oldalhoz sajnos még mindig machétével kell gyerekeket mészárolni, és amióta egyszer megvágtuk magunkat egy papírvágókéssel, nem nyúlunk a machétékhez, inkább csak beszélünk róluk, ez egy beszédintenzív tubatsembatsembe) 

   P.s.  A konzervatív miniszterelnök beszél a Parlamentben. Értem, amit mond, értelmezni tudom, akárcsak az ellenzék vezérének szavait. A főpolgármester vicces, a futballisták jók, az egyetemek a világ élvonalában, a közszolgálati híradó tisztességes, olyan, mint a BBC. Egészen pontosan olyan... Belga hódító akarok lenni. Sajnálom.   

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

E hét vasárnap választ Németország.

Tart a kampány, tartott már júniusban is, de a német színházakba kicsit kevésbé szőrös manccsal lép be a politika, mint mifelénk teszi. Eszükben sincs einstandolni, felszentelni, mismásolni, pályázatokat nem nyilvánosságra hozni. Nem.

Arrafelé úgy szokták, hogy a nézőt szólítják meg, ugyan gyere má' be, és gondolkodjunk már együtt arról, ami itt körülöttünk történik. És a német meghívásra nem mondanak nemet az európai színházak, hanem megírják, betanulják, odamennek és előadják.

Meghívták az Ascher Cafét, egyik személyes kedvencem adta elő tíz percben a gondolatokat. Szerintem telitalálat az írás, maró gúnnyal és öniróniával:

David's formidable speech

Tudom én, hogy magyar politikust parodizálni már- már ciki, annyira adják magukat a marhák, de azért valljuk be: Lehel zseniális.

 És most aki végignézte a fenti linken található videót, kérem szavazzon!

Nem árt, ha a közpénzekkel bánó felelős tisztségviselők, politikusok szeme előtt ott lebeg Zuschlag János példája.

Torkos Matild mno.hu 2013. szeptember 19.