Tamási Áron írt egy drámát egy emberről, aki egy egész székely falut meghülyített, mindenkinek mindent megígért, konkrétan azt mondta nekik "éljen a nép, éljen és sorakozzék az ő egyetlen vezére mögé". Szobrot építenek neki, de a végén letörik a szobor fejét. Nem, ez nem a Vitéz lélek, ez a Tündöklő Jeromos. Valamiért, most nem ezt a darabot mutatta be a Nemzeti.
Érdekes ember volt a Tamási Áron. A húszas évek elején Amerikába költözött. Egy ideig Gary-ben élt, egy indianai kisvárosban, amelyen egyszer én is átutaztam. Gary-ben született a Michael Jackson. Tamási nyilván járt vegyesboltba, talán kocsmába is, nem tudom, hogy a fehérek és a feketék jártak-e Gary-ben közös kocsmába akkoriban. Talán közös vegyesboltba mégis, és akkor a Tamási Áron elmesélhette volna a Michael Jackson dédmamájának, aki egy fess nő lehetett, hogy majd ír egy drámát egy fiatalemberről, aki hét év után hazajön a háborúból, és egy szamárral próbálja újraépíteni a széthullott életét, majd elveszi egy tizenhét éve halott lány lelkét.
És a Michael Jackson dédmamája esetleg beleszerethetett volna a Tamási Áronba, és akkor a Michael Jackson-t Jackson Thomasnak hívják, Aaron Thomas pedig ír egy drámát egy texasi fiatalemberről, aki hét év után hazajön a háborúból és elveszi egy tizenhét éve halott lány lelkét feleségül. A darab, a Brave Soul, világhírű lesz, a Broadway-től az Old Vic-ig mindenütt játsszák, csak a Nemzetiben nem, mert nem emelkedik el eléggé, nem rezzen tőle aprót a lélek.
Sebaj, ugyanis egy rendező rájött volna, hogy a fiatalember egy csillagháborúból is hazajöhetne, egy hologramot vehetne el feleségül, lenne benne vicces robot, meg Darth Vader. Már a hatodik részt írnák, ami a fiatalember múltjáról szólna, egy faluról valahol a kozmosz legtávolabbi zugában, ahol megjelenik Jeremiah the Glorious, aki átveszi a hatalmat, és szobrot építtet magának, etc.
Nem ez történt. Tamási hazajött Amerikából.
Persze találkozhatott volna Hamburgban a kikötőben egy francia impresszárióval, akinek elmeséli a fess fekete nőt, meg a fiatalembert a lélekkel. A francia meggyőzte volna, hogy költözzön Párizsba és írjon inkább zenés darabot a fess fekete nőről, aki beleszeret egy háborúban meghalt fiatalember lelkébe. Josephine Baker lett volna a fess fekete nő, és a Maurice Chevalier a fiatalember. Hát a Nemzetibe ezt sem játszották volna el, a lélekrezgés mián, de jött volna egy másik rendező, aki elképzeli, hogy valaki ezt az egészet, a fess fekete nővel, meg a fiatalember lelkével lefényképezi, csak nem érti, hogy mi van a képeken, egész nap csak rohangál összevissza, és a végén ütő és labda nélkül teniszeznek.
Tamási nem találkozott a kikötőben a francia impresszárióval. Pesten a pályaudvaron azonban találkozhatott volna egy tizennégy éves fiúval, aki az édesanyjával élt, és az volt az álma, hogy nagy piros zászlók között fog integetni, és a krumplileves mindig krumplileves lesz. Tamási elmesélte volna neki a fiatalembert és a lelket. A fiú pedig drámaíró lett volna Párizsban, de nem fess fekete nőkről írt volna darabot, hanem egy orrszarvúról.
Más is lehetett volna ez a történet, végződhetett volna jól, akár úgy is, hogy megszületik a darab a fiatalemberről meg a lélekről. Nem Tamási rontotta el. Tamási jó színdarabot akart írni, nem rossz polgárháborút. Tamási nem tehet róla, hogy senkit sem érdekel a fiatalember, a halott lány lelke, Ambrus gazda meg a Nikita bácsi.
A fiatalembert kihagytuk ebből a drámából, kihagytuk a szamarát, kihagytuk az egész falut. Eléjük tolakodtunk. Bementünk a színházba, és leparancsoltuk Tamásit a színpadról.
Ez mostantól csak rólunk szól, a mi történetünkről, amit mindenkinek meg kell hallgatnia, reggeltől estig, estétől reggelig. A Vitéz lélek, az olyan amilyen, a mi drámánk viszont nézhetetlen. Pocsék a cselekmény, borzalmasak a karakterek, megdöbbentő a mondanivaló teljes hiánya, és a legelviselhetetlenebb az, hogy a tizenkilencedik felvonásban sem vagyunk képesek abbahagyni.
