"Benső lényünknek pompás jellemzését bírjuk legutolsó nagy festőnk egyik kedves, elhanyagolt művében. A Kirkby Lonsdale temetőjének rajza az, patakjával, völgyével, halmaival; fölötte felleges reggeli égbolt. És nem törődve sem ezzel, sem a halottakkal, a kik más völgyért, más égboltért hagyták el ezeket, egy csapat iskolás fiú egy síron halmozta föl könyveit és kövekkel bombázza le onnan. Éppen így játszunk mi is a halottak szavaival, melyek oktatnának bennünket és éles, gondatlan akaratossággal távolítjuk el magunktól, alig gondolva rá, hogy a széltől szétszórt levelek nem csak egy sírkövön vannak fölhalmozva, de egy elbűvölt kriptának a pecsétjén is - sőt alvó királyok valamely nagy városának kapuján; és azok föl is ébrednének, velünk is jönnének, ha nevükön tudnók őket szólítani. " (John Ruskin, Szezámok és liliomok, Farkas Klára fordítása)
A festő, akiről Ruskin beszél J.M.W Turner. Azt a bizonyos akvarellt nemrég vásárolta meg valaki majd negyedmillió fontért, miután évekig nem látta senki. A temetőkert a kilencszáz éves St. Mary templom mögött terül el, alatta, hatalmas fák között vezet egy kis út a patak felett. A patak a képen, valójában a völgyben kanyargó Lune folyó, amely éppen átölel egy kis szigetet, hogy az Ördög Hídja alatt elinduljon a tenger felé. Több mint tíz évvel a Szezámok és liliomok után Ruskin Kirkby Lonsdale-ba utazott. Kőhajításnyira attól a ponttól, ahol kedvenc festője a kövekkel dobálózó iskolás fiúkat megfestette, találta meg a tökéletes látványt. Ruskin szerelmes volt a látványba. A természet költőiségébe. Turnerben is a költőt látta, akkor, amikor a Hóvihar miatt az összes angol kritikus a festő ellen fordult. Az aszexuális Ruskinban (pedofíliával is vádolták, bár minden valószínűség szerint egyszerűen az esztétika tárgyaként kezelte a nőket, a nagyon fiatal lányokat is, és nem értette, hogy miféle egyéb érzemények vezérelhetnek egy férfit a tiszta műélvezeten kívül) és az élet örömeit habzsoló Turnerben valószínűleg az ég kékje és a távoli dombok zöldje közötti tökéletes egyensúlyért való rajongás volt az egyetlen közös vonás.
"I do not know in all my own country, still less in France or Italy, a place more naturally divine, or a more priceless possession of true 'Holy Land' - írta Ruskin erről az élményről. Azt a pontot, ahonnan John Ruskin a Lune folyót nézte és felfedezte a tökéletes látványt ma (és ma már Turner festményét is) Ruskin View-nak hívják.
Az Ördög Hídjától egy vékony ösvény vezet a Radical Steps-ig, fel a templomkertbe, és aztán ahhoz a bizonyos ponthoz. Ott álltam, ahol a nagy konzervatív értelmiségi. Az ő szemével néztem a Lune-t és a távoli dombokat. Szemben a mezőn mezőgazdasági épületek, valamiféle farm áll, 1625 óta. A dolgok itt hajlamosak 1625 óta a helyükön állni. Az egész konzervativizmus dolognak nem ártanak ezek az 1625 óta lassan alakuló dolgok, az idő által finoman érlelt igazságok. Durva áthallás lenne, ha ezt összehasonlítanám azzal, amikor az egyszeri ká-európai láncziandrás a slózin jön rá, hogy már negyedórája konzervatív. Tudom, hogy ebből a mondatból hiányzik a viktoriánus visszafogottság, mindazonáltal, térjünk vissza a mezőgazdasági épületekhez.
A farm tulajdonosa át akart építeni egy istállót de a helyi tanács ezt megtiltotta neki, hiszen ezzel megváltoztatta volna a tökéletes látványt. A dühös gazda színes festékkel bemázolta az egyik magtárat, és ezzel a különös performance-szal belefestette magát a viktoriánus esztétika kellős közepébe. Olyan egy kicsit az a pár színes folt, mint a Marcel Duchamp-féle bajusz a Mona Lisa-n. Vagy a slózin ülő félázsiai ideológus a Szezámok és liliomokban.
Szinte pontosan huszonöt évvel ezelőtt egy amerikai egyetemi könyvtár polcai előtt ültem, előttem Russell Kirk The Conservative Mind-ja, Allan Bloom-tól a Closing of the American Mind és természetesen Edmund Burke Reflectionje, mert a koliban a horvát srác, aki éppen könyvet akart írni a konzervativizmusról (amiért nagyon irigyeltem) azt mondta, hogy ezek nélkül nem fogok megérteni semmit. Hát, azzal együtt sem értettem meg sokat.
A kanyargó Lune felett, Cumbriában, John Ruskin szemével nézve az angol dombokat, majd a kis kocsmában egy pint Kirkby Lonsdale-i sör felett, ha nem is megértettem, de egy pillanatra megéreztem, hogy a konzervativizmusnak semmi köze a slózin trónoló senkihez, a kis ugari tolvajainkhoz, a szokásos rémpofákhoz, ehhez az egész szánalmas hazugsághoz. Az vagy benne van a levegőben, a sörben, a tölgyesekben, a templomhajóban, lehetőleg 1625 óta, vagy egyáltalán nem létezik.
Nem, külügyminiszter úr, nem a 36 éves kor, nem a 700 négyzetméteres TÜZÉP- barokk ház, nem a gazdag apu-anyu, vagy a kampányidőszak itt a gond.
