Essünk túl rajta. Azt gondolom, hogy Orbán Viktor, legalábbis részben, legitim magyar nemzeti érdeket szolgál. Nemcsak a klánja érdekeit szolgálja, hanem milliók érdekében IS cselekszik. Nem tudom elmondani, hogy mennyire undorodom ettől az embertől, mennyire szégyellem, hogy egy ilyen figura lehet az ország erős embere (többek most azt is felvethetik, hogy kell-e ennek az országnak egy erős ember, ezt is elolvashatja az, aki az első bekezdés után nem kezd azonnal kommenteket írni arról, hogy a Vincent a rezsim uszályába került ), de van itt egy de, és a poszt a de-ről szól.
Amikor a direkt36 CDU-s forrásokra hivatkozva beszámol arról, hogy a német autógyárak úgy gondolják, hogy a zsebükben van a magyar kormány és akkor csöröghetnek rá Szíjjártóra (aki elég jól beszél németül és angolul, tartok tőle, hogy jobban, mindkét nyelven jobban beszél, mint egy átlag magyar egyetemi professzor, ráadásul nem akkora hülye az ez ember, mint amilyennek látszik, és ez talán még Matolcsyra is igaz, bár rá kissé szélésebb értelemben), amikor csak akarnak, akkor kellemetlenül érezzük magunkat.
" Cégcsoportjának vezetői ekkor közvetlenül Orbán Viktorhoz fordultak, és azt kérték tőle, hogy az ügyet épp tárgyaló Európai Tanácsban a magyar kormány képviselje az autógyártó cégek érdekeit. Orbán Viktor ezt megígérte és be is tartotta – mondta elégedetten a német autóipari felsővezető."
Azért érezzük magunkat kényelmetlenül, mert mi (én biztosan) olyan országot szeretnénk, ahol fel sem merülhet, hogy az ország vezetője külföldi csoportok fixere az Európai Unióban. És igen, olyan országot szeretnénk, amelyik nem nyal be naponta totális diktatúráknak.
Igen, de mi van akkor, ha az egy valóságos nemzeti érdek (persze más nemzeti érdekek is vannak, de ez is az lehet), hogy Orbán a német autógyárak fixere legyen, hogy Szíjjártóra rá lehessen csörögni, hogy Kína idehozhassa azt, amit azért mások nem nagyon engednének be az országukba, hogy Oroszország esetleg komoly gengszterségeket úszhasson meg? Mi van akkor, ha a nemzeti érdek nemcsak a miénk, hanem olyanoké is, akik hülyeségeket osztanak meg a Facebookon és Trianonízű vegyespálinkával köszöntik egymást születésnapok alkalmával, mi van ha egy bizonyos nemzeti érdek nem úgy néz ki, ahogy mi szeretnénk, ha Magyarországnak van olyan legitim jövőképe, ami tőlünk idegen, kicsit ellenszenves is, amivel nehéz vagy lehetetlen azonosulnunk. Nem túl kellemes kérdések, de időnként nem túl kellemes kérdéseket is fel kell vetnünk.
Alakult egy Egyensúly Intézet nevű think-tank, a linken látható a víziójának 15 oldalas "executive summary"-je. A tanácsadótestület tagja az ex-fideszes Urbán László, Balázs Zoltán professzor, Magyarország egyik legjelentősebb szociológusa Kovách Imre, Gilly Gyula, aki Orbán egyik egészségügyi tanácsadója volt, Andy Vajna egykori embere Havas Ágnes, a Google Magyarország ex-vezére Heal Edina, nagyon jó nevek, nagyon tisztességes célokkal. Ők egy tudásközpontú, fenntartható Magyarországot szeretnének.
• Első feladatunk a tudására büszke, együttműködni képes közösség
megteremtése, a jövőbe tekintő, pozitív nemzettudat megerősítése.
• Második lépésként ki kell alakítanunk a magyarok rendezett, fenntartható
életének kereteit, hogy Magyarország tíz év múlva is élhető hely legyen, és
polgárai szabad, biztonságos és tiszta környezetben élhessék az életüket.
• Harmadik feladtunk az, hogy a fizikai infrastruktúra helyett elkezdjünk
végre legfontosabb közös kincsünkbe, az emberi erőforrásainkba fektetni:
oktatásba, képzésbe, a szegénység csökkentésébe, egészségi állapotunk és
általában életkörülményeink javításába.
Éppen most olvasom Michael Sandel The Tyranny of Merit című könyvét, ami egy kényelmetlen könyv, kényelmetlen gondolatokkal, fogok majd írni róla, ha megemésztem, nem véletlen tehát, hogy most írom ezt a posztot. Nyilván én is tudásközpontú Magyarországot szeretnék, de mi van, ha ennek a tudásközpontú Magyarország lehetőségnek, mondjuk úgy, erősen korlátos a realitása? Itt nem Karácsony Gergelyék csillogó szemű, progresszív ballib álmodozásáról van szó, amiről tudom, hogy semmiféle realitása sincs, hanem arról, hogy még a centristább jövőképek sem könnyen illeszthetők bele tízmillió magyar életébe?
Én az utcára mennék az SZFE-s diákokért, de kilencmillió ember számára a színház főleg énekes-táncos darabokat, vagy valamiféle emelthangú lefúrtlábú, Bánk Bán meets Csongortündét jelent, ha egyáltalán jelent valamit. És igen, CEU, MTA, OTKA, folytathatnám. Az orbánista "elit" tehetségtelen, középszerű gazemberekből áll, akik erre rájátszanak, ezt nem kell nekem elmagyarázni, de attól még felvetődnek kényelmetlen kérdések.
Orbán ezeket a kényelmetlen kérdéseket egy mosolygós pszichopata bérgyilkos gátlástalanságával válaszolja meg, de valahogy megválaszolja. Valamiféle választ nekünk is kellene találnunk a kellemetlen kérdésekre. Mert ott vannak azok a kérdések. Mi szép válaszokat keresünk, sőt mintha eleve a szép válaszokból indulnánk ki és szeretnénk elkerülni bizonyos kérdéseket. Bízom benne, hogy van az orbánizmusnak alternatívája, de az erős magyar államnak nem nagyon látszik alternatívája, akkor is ezt mondom, ha nem kifejezett vágyam az erős állam. Németország ott lesz ahol most van, kellemetlen rezsimekkel is kell kereskedünk, az emberek pedig nagyjából olyanok lesznek holnap, mint ma, és nem biztos, hogy vágyaik netovábbja aufklerista értelmiségiek által megváltódni.
Nekem nincsenek válaszaim, csak kérdéseim, azok is bizonytalanok. Bízom abban, hogy egyszer az orbánizmus elmúlik, hogy majd nem kell szégyent éreznem, ha az országunkra gondolok, hogy egyszer szabad lesz az oktatás, a kutatás, a színház, a sajtó, de utána is lesz egy nap, és arra a napra is fel kell készülnünk. Mert Orbán utódjának is tudomásul kell vennie bizonyos magyar nemzeti érdekeket.
