Ez nem a politikáról szól, hanem a művészetről. Nem Orbánról, nem az ellenzékről, hanem Csehovról és a Tápszínházról, a Kaukázusi Krétakörről és a Portugálról, ez a hét óra hét percről szól.
Ezeknek a srácoknak semmi esélye, ez nem 1968, ez nem Párizs, nem mintha de Gaulle-ék nem nyertek volna választást 1968 júniusában.
De tudnunk kell, hogy ezeknek a gyerekeknek a nemlétező esélye, a mi nemlétező esélyünk. Nem a hatalomra, hanem egy olyan országra, amelyet nem kell szégyellnünk a pubban a kellemesen langyos észak-angol sör mellett, a jeruzsálemi konferencia szünetében, abban a kis drezdai étteremben, vagy az Astoriánál az utolsó metróra várva.
Mert azok a gyerekek nem hatalmat akarnak, csak azt, hogy élni hagyják őket, és mi sem akarunk mást, csak leülni egy székre, hogy meghallgassuk egy sohasem élt dán királyfi, egy grúz cselédlány és három szerencsétlen orosz nővér történetét, hogy egy kicsit bölcsebbek és jobbak lehessünk. Íly kevéssel is beérnénk.
A kormánypárti propagandadarabot rendező, a rezsimet gátlástalanul kiszolgáló, egykori komszomolista be fog menni az egyetemre, karhatalommal vagy kiéheztetéssel, de be fog menni. Talán még tehetséges művészként fog felébredni azon a reggelen, de ócska, brezsnyevista apparátcsikként fog lefeküdni.
Újságcikkekben és a közmédiának hazudott párttelevízióban fogják támadni ezeket a srácokat, a legsötétebb, legaljasabb fasiszta mocsok fog ömleni rájuk.
Ki kell állnunk a színművészetis fiatalok mellett. Miért ne legyünk tisztességesek, ha kiterítenek úgyis, ha tehervonatok tolatnak, és a méla csörömpölés néma bilincseket rak a tájra, és sorsunkba merülten alig halljuk a felszín fecsegését, hát tehetünk mást?
