Dalibor Rohac, aki Ronald Reagan kedvenc think-tankjének az American Enterprise Institute-nak a resident scholarja, és a thatcherista Institute of Economic Affairs fellow-ja, írt egy cikket Orbánról a National Review-ba.
Nosztalgia ON a National Review-val is a rendszerváltás idején találkoztam azon a közép-nyugati egyetemen, akkor persze még William Buckley volt a főszerkesztő, konzervatív újságíró, gondolkodó, legenda. És persze még élt Russell Kirk, Allan Bloom, Robert Nisbet, akik rendszeresen írtak az NR-ba. És persze az ultrakonzervatív Pat Buchanan is írt néha, akinek egyszer beültem az előadására, amikor éppen republikánus elnökjelölt akart lenni. Érdekes idők voltak. Noszalgia OFF.
A szerző arról ír, hogy számos nyugati konzervatív támogatta Orbánt, voltak, akik még azt is fontolgatták, hogy emigrálnak Magyarországra (amúgy egy régi NR-es szerző John Sullivan ezt gyakorlatilag meg is tette, ő a Danube Institute vezetője, mely intézet mögött orbáni gyökerű finanszírozás van, az oxfordi Norman Stone professzor is Pestre emigrált, és tulajdonképpen Frank Furedi is, aki a brit forradalmi kommunista párt vezéréből lett finomtollú konzervatív Orbániában). Rohac Trumphoz hasonlítja Orbánt, aki szintén a választóközönsége atavisztikus és összeesküvés-elméletekre hajlamos érzeményeire játszik, de szemben Trumppal, ő nem egy papírtigris, ő valóban bebetonozta magát a hatalomba, saját elitet és klientúrát épített.
Rohac Mészáros Lőrincet idézi, aki azt mondta magáról, hogy a sikereit Istennek, a szerencsének és Orbán Viktornak köszönheti. Ez a mondat borzalmasan hangzik amerikai konzervatív körökben. Különösebb érzelmi töltés és túlzások nélkül beszél Orbán országáról, ami egy igazi, konzervatív számára nyilván vállalhatatlan. Távolról nézve Orbán a liberálisok ellensége, ahol a "liberális" egy amerikai konzervatív számára - aki azért nem könnyen találja meg a sok kis kelet-európai Louisiana között Magyarországot - Alexandria Ocasio-Cortezt, social justice warriorokat és woke-okat jelent, és nem a liberális demokráciát, ami szinte minden normális amerikai számára a természetes politikai közeg.
A cikkben nincs semmi különösebben érdekes, miért is lenne, egy Magyarországot jól ismerő pozsonyi születésű szerző elmondja azt, ami egy európai értelmiségi számára mindennapos tudás. Az érzés lehet különös, ahogy egy amerikai konzervatív szembesül az orbáni állam mindennapjainak apró tényeivel. Sok éve írtam Huey Longról, aki egy Isten háta mögötti kisvárosban született, szegény családba, kapott egy ösztöndíjat a fővárosi egyetemen, aztán lelkes ifjújogászból lett az amerikai populizmus ős-típusa, Louisiana állam teljhatalmú kormányzója. Egy amerikai konzervatív számára a gumbo és a gulyás, a cajun akcentussal beszélő fekete a bayou-knál és egy roma öregember egy zsákfaluból, Huey Long és Orbán Viktor nem lehet olyan nagyon távol egymástól.
